Hogyan kerül a csizma az asztalra? - merülhet fel a kérdés, amikor Pixwi ralizni megy.

Miért lesz egy harmincegy éves kombi 124-es Mercedes-Benzből - aki némi munka és pénz ráfordításával megfelelne az Oldtimer vizsgán és pompázhatna exkluzív felvonulásokon -, versenyautó, amit talán szentségtörő lényemnek is köszönhet? Elhihetitek, erre a lépésre egy hosszú és jelentős vívódási folyamat végén szántam rá magam.

Pixwi elegánsan (is) a versenyre készül

A fenti kérdésre létezik egy rövid és racionális válasz. Amíg Pixwit kipróbáltam a versenypályán és abszolút hetedik lett tizenhét autóból idén decemberben, addig Enbi egy autót és három kiesettet előzött meg az októberi ralisprinten. A két Mercim eredménye között 50 másodperc a különbség, három mért körük alapján, ugyanazon a nyomvonalon, ugyanazon a pályán, hasonló időjárási körülmények között, Szabadszálláson. Ez pedig jelentős különbség. A rövid válasz tehát: Pixwi mérhetően és jelentősen gyorsabb.

A hosszú válasz: három verseny óta megyek a zöld vastehénkémmel (Pixwi), aki Lacházán debütált, miután a másik Mercim (Enbi) zilált állapotban tért haza a szabadszállási versenyről. Ezerszer végig gondoltam mi legyen vele és beláttam, szép, amit kihoztunk a kétszázdé motorból, de elértük az autó teljesítőképességének a határát. Figyelemreméltó eredményeket produkált és többször nézték már épített turbósnak, amit nagy, elégedett mosollyal vettünk tudomásul. Mivel Enbinek a motorja a legfőbb értéke, ha megölöm, vége van, mert elfárad a kasztni. Azt is elvetettem, hogy nagy dízellé faragtassam (OM 606-os, 300 turbódízel), mivel ez egy gigászi munka lenne. A nagy teljesítményű automataváltó még nem volna olyan húzós anyagilag, de a nagy fék előre-hátra, és a motor sallangjaival együtt, már igen jelentős tételt adna ki a végén.

A Szab'szállási versenyre készülünk, mellettem Imre, a The D'evil Team csapatfőnöke és navigátorom illetve Géza barátom

Szinte mindent át kéne alakítani a futóműben, nincs benne sperrdifi (ami Pixwinél adott), ráadásul én nem akarok lehegesztettel közlekedni, nem lehet azzal tisztességesen pályázni, folyton rakná a seggét, minden kanyarban repkednének a plusz tizedmásodpercek. Szóval nem, nem éri meg se így, se úgy a gigászi munka. Mondjuk azt azért elismerem, driftre kiváló döntés lenne a fenti nagy átalakítás. Most még pár ezer forintból konszolidálhatom utcára, mert fontos, hogy utcai autóm is legyen Enbi pedig, így délceg nyugdíjasként élheti mindennapjait. Főleg, mivel esélyem sincs a tömegközlekedést használni, nekem mindig szükségem van egy olyan autóra, amely még mindig képes keveset fogyasztani.

versenyen Pixvivel - FRT verseny, Szabadszállás, 2019.12.01.

Pixwi sosem lett volna OT-s autó nálam. A kézivezérlés miatt kivágnák arról a vizsgáról és én a kerszékes használatom miatt szegénykémet kívül-belül folyton összekarcolom. Ő úgy is zarándok-lakóautónak lett tervezve, átalakított belső térrel, ami most is át lesz alakítva, csak picit puritánabbra. Jött Pixwi első versenye, - amiről sajnos nincs fotó -, nagyon vártam. A slickgumikon kívül teljesen utcai állapotban volt, aggódtam, mert nagyon magas, nehogy megborítsam a gyors szlalomban. Ezért sok helyen lassan, gáz elvétellel autóztam, mondhatni próbafutam volt számunkra. Így is szép eredmény értünk el, kicsit feljebb lépkedve az abszolút értékelésben. Megvallom őszintén nagyon hiányzott már a benzines autó életérzése verseny körülmények között.

Huh, ezer éve az én imádott Gikámmal mentem utoljára benzinessel. Ő 320 sorhatos volt és imádtam. Az igazat megvallva, őt még mindig nem gyászoltam el, az fáj leginkább az elvesztésében, hogy nem adatott meg nekem, nyitott kipufogórendszerrel, kemény alacsony futóművel, jó fékkel és megfelelő, drága pályagumival közlekednem vele a pályán. Nehéz ezt elfogadnom, de Pixwi léte őt kompenzálja. Most töltődik be örömmel a hiánya okozta űr.

Tetszik az az érzés, hogy a benzines öreglány még provokatívabb jelenléttel bír a versenypályán a vén dízelnél. Másfél tonna (fogunk fogyókúrázni), 476 cm hosszú, vonóhorgos kombi. Volt,  aki hitetlenkedve mosolygott a látványán, amit most már felváltott az elismerést tükröző vigyor ("Bazmeg! Ez beteg!"- mondták. Mármint én vagyok beteg vagy a szitu, hogy a kombi, öreglánnyal versenyzek? Ezt én nem tudhatom, de ahogy tetszik; osszátok be!). Pixwi folyamatosan fejlődik: már van kemény gátló elöl, picit ül már hátul, de nem elég, fejlődött a féke, viszont a kipufogórendszere változott brutálisan, üres rendszert kapott, (Köszönjük nektek Ernő&Feri Sülysápról!) és a kipufogógáz gyorsító kis vackot, amitől olyan brutálisat öblöget motorféken, hogy az maga a tökély. Először azt ígértem meg magamnak, hogy oké, Lacháza tengersík vidékin, közlekedünk sebesen, annyira nem veszélyes a pálya, de Szabadszállás ördögi körülményei közé tényleg nem viszem ezt a csodaszép, zöld autót! 

versenyen Pixwivel - FRT verseny, Szabadszállás, 2019.12.01.

Nem, a túrót! Nem tudtam megállni, hogy ne a jóval erősebb benzinessel vágjunk neki.Mondjuk Enbit nem volt energiám összerakni, és a végső döntésben szerepet játszott egy magánéleti krízis is, az indított el a lejtőn. Egy szó mint száz, gyerekülés helyett versenyülés kerül bele jövőre. Paráztam Pixwi premierjétől a szabadszállási laktanyában. Már Imre (The D'evil Team) sem tartott normálisnak, ami külön inspirált. Ismét H7-ben indultunk, éptestű pilótákkal, kétezer köbcenti felett, brutál dög BMW-ék között. Hárman indultunk a kategóriában, tehát mindenképp dobogó, ha nem esünk ki illetve be az árokba. Nagyon szép volt. Imre fantasztikusan navigál, jó ritmusban hajt és lassít engem, váltani nem kellett, végig másodikban mentünk, leggyorsabb ponton kilencvennel.

A második Szab'szállási futamon jött aztán az eufória. Pixwi ereje teljében volt, én nagyon éhes voltam a sikerre, az a cél lebegett előttem, hogy két nagy melák BMW-s között állok majd a dobogón és nem az utolsó fokán. Ez nem sikerült, mivel ők nem jöttek el a versenyre, így egyedül voltunk a kategóriánkban. Fagyos volt a föld, az avar, csúszott mint a nyavalya, pedig alacsony nyomással mentünk téli gumikkal. Edzőkörön úgy megtolta az elejét, majdnem beleálltunk egy ház falába. Következő körben nagyon figyeltem erre a kanyarra, megbeszéltük Imrével hol hibáztam. Másik körben a jobb ajtóval eltaláltam egy nagy sziklát, és volt, hogy kicsit átrobbantunk egy nagy tujabokron. Siettem, ahogy tudtam, iszonyatosan élvezem, ahogy Imre vezényletével a maximumra törekszem, koncentrálva, fárasztó, örömteli munkával. Bevallom, büszke vagyok arra, hogy nagyon szép eredményt értünk el. Abszolút hetedik hely, 17 indulóból, két nem gyenge Subaru Impreza előtt. Egy harmadik Subaru keményen beesett az árokba, szegénynek nagy kára lett. Ami számomra fontos: a H7 kategória első fokán álltunk, egyedül, vagy talán mégsem.

Összehasonlítottam az elmúlt két ralispint végeredményét, mindkettőt abszolútban Gerencsér Titi, ralilegenda nyerte Sierrájával, így lehetett hozzá valósághűen viszonyítani. A múltkori kategóriagyőztes BMW-és, 53.2-őt kapott tőle abszolútban, én most H7 elsőként 42.03-at. Nem merem kimondani, hogy ez mit jelent, ez csak egy fiktív dobogó. De én tényleg egy kézzel kormányzok, rakás technikai hátránnyal, lábon hozott autóval, ők profi szervizcsapattal, tréleren jöttek. Hihetetlenül boldogok voltunk Imrével!

Díjkiosztó - FRT verseny, Szabadszállás, 2019.12.01.

Aztán a Szab'szállási hétvége után, az utolsó, idei versenyem Kiskunlacházán volt. Boldogságot adó, tanulságos, kompromisszumokkal teli napnak sikerült. Nem bírom a kompromisszumokat. Hajszálon múlt a rajthoz állásunk, a kívánt fejlesztő szerviz nem valósult meg és az anyagi helyzet sem volt rózsás. Az aszfalt hideg volt az én kopott, kemény slickjeimhez, nem akartunk forogni a pályán, mint disznó a műjégen. Utcai téli gumikkal mentünk, lassabban, behozva a csapatnak a GY2 mozgássérült kategória első helyét. Ezzel  pedig megnyertem a bajnokságot a 2019-2020 szezonra. Volt nagy öröm.

The D'evil Team, FRT versenyen, Lacháza, a 2019-es év utolsó versenye

És akkor a sors ajándékozott nekem egy felejthetetlen, különös, megható találkozást. Elém toppant egy ismeretlen úr, nagyon Skodásnak tűnt, azt mondta, felnéz rám azért, amit én itt művelek ezzel a kis kombi Mercivel és szeretne nekem ajándékozni valamit. A gyári Skoda R5 csapatának 2020 falinaptárát, amiből ez az egy van az országban és ahol a képsorozat főszereplője, Kalle Rovanpera.
Én meg, szó bennakad üzemmódban hebegve, meghatottan köszöntem meg neki, ahogy tudtam és kicsit elbújdokoltam az autómba, magányra vágyva. Elsírtam magam, arra gondolva, ezért is érdemes ezt csinálni, mérhetetlen nehézségek árán, és ezért is fogom megvalósítani minden őrült tervem jövőre az FRT kétféle versenyén. Mert már elvárják tőlem és engem itt szeretnek. Köszönöm nektek. Hajrá Lacháza, gyerünk Szab'szállás!

Az elmúlt hónapokban annyi minden történt körülöttem, ami elterelte a figyelmem a posztírásról. Ez lelkiismeret furdalást ébreszt bennem, de igyekszem elengedni. Két kórházban is töltöttem fenséges időt a nyár végén, költözéssel, házfestéssel, munkakereséssel foglaltam el magam. Közben egyértelművé vált, hogy a Pixwivel megvalósítandó sérült emberek holokausztját kutató zarándoklat út áttolódik a következő évre. Nem volt könnyű ezt tudomásul vennünk, de olyan nagyra bővült a téma, hogy mind a tiszteletet, mind pedig az alapos felkészülést, az elő-kutatómunkát el akarjuk végezni tisztességgel. De megyünk és lesz Nemzetközi Emléknapja a Sérült Embereknek, akik a holokauszt áldozatává váltak.

Egy dolog volt végig biztos az elmúlt időszakban, ami stabilitást, nyugalmat, szenvedélyt biztosított nekem: a versenyzés. Négy versenyről nem írtam nektek. Mikor négy hétig bent voltam pszichoterápián, két versenyre mentem ki a hétvégeken, nem könnyen, de tudomásul vették. A főnővér a lelkemre kötötte, Péter, ha össze törné magát, csak SOTE intézménybe engedje a szállítását, mert nálunk a TB kártyája. Bólintottam.

Jött Kiskunlacháza majd megjelent a versenynaptáramban Szabadszállás is, a maga elragadó fantasztikumával. Ez a két verseny volt Enbi két utolsó fellépése, mert úgy döntöttem, szolgált eleget, és nyugdíjba küldöm, újfent utcai cirkáló lesz. Mert a kislány még mindig keveset zabál. Nem volt könnyű döntés, mérlegelnem kellett a pluszokat és a mínuszokat. De ne szaladjunk ennyire előre.

Lacházán a megszokott körülmények fogadtak minket Imrével, a D’evil Team egyik alapítójával és jelenlegi versenynavigátorommal. Száraz, sunny-cloudy idő, ment a két kör edzés, négy kör verseny a maga ritmusában. Az edző köröket simán faltuk, figyeltük a ritmust, az egymásra hangolódást, a flott váltásokat, amit Imre kezelt. Az első verseny kör is lement gördülékenyen, feszült várakozással; a 200 dízel lehetőségeihez képest a következőben gyorsulunk-e? Nem gyorsultunk. Ellenkezőleg. Enbi egyharmad távtól elkezdett ledadogni, nyolcvannál nem ment jobban. Iszonyú szar, deprimáló érzés azt elfogadni, hogy ez mégis csak technikai sport, és megállhat az autó. Pláne az én helyzetemben, hogy lábon kell haza vinnem és lehetőleg másnap is működnie kéne. Dugulásra gyanakodtam, dízelnél nem ritka az ilyesmi, Feri, Merci szerelőmmel történt telefonos konzultációm is megerősített ebben. Ő egy nyitva maradt porlasztócsúcsra is gondolt, ami így nem porlaszt, hanem „pisil”. A legidegesítőbb az volt, hogy a szünetben kimentem közúton tesztelni, ott meg jól ment padlógázon is.

Második kör is lement szarul, ebben is benne hagytunk bő nyolc másodpercet. Nagyon felkavaró rá visszaemlékezni, túlzottan fanatikus, tökéletességre törekvő versenyző lettem az elmúlt hónapok során, nem volt könnyű elfogadnom a determinációt. Nem volt más választásom. A harmadik körben a másik mozgássérült kategória, verseny Suzuki, legjobb pilótája megvert. Ez nem tett jót az önbecsülésemnek. Aztán következett a szünet, Enbivel mentünk egy utcai kört, tökéletesen működött a kislány. Na, kösz. Mondtam Imrének, a negyedik körben egyedül megyek, könnyebb vagyok nélküled, és habár a segítsége tényleg számított, most ki akartam próbálni minden verziót, hogy lássam a számokat, aztán majd a legrosszabb eredményt mínuszoljuk, menteni kívántam a menthetőt.

A Sors nem így gondolta. Enbi szétdadogta az agyát, hetvennél nem akart gyorsabb lenni (a versenytempója: 110 km/h), okádta a fekete füstöt, fél perccel rosszabbat mentünk, mint az előző körben. A vigasztaló az volt a szörnyűségben, hogy többen megjegyezték: „Biztos a turbó szállt el.” „Igen, oly messzire, hogy sosem volt benne!” A vén kétszázdét ilyen jónak gondolják, mégiscsak kihúztam magam.

Eredményhirdetés előtt sírtam magamban, az abszolút eredmény borzalmas lett, de a kategória első megvolt. Csapatunk kedves hölgytagja vigasztalt: nem rajtad múlt, mindenkivel megesik a technikai malőr, el kell fogadni. Nehezen ment, viszont engem (is) igencsak tudnak az érzékeny női szavak vigasztalni.

SZABADSZÁLLÁS 

Enbivel jártam Ferinél Sülysápon, szűrőket cseréltünk, a porlasztócsúcsokban nem talált hibát, megjavult utcán az autó. Zseniális, öngyógyító folyamat, csak lehet legközelebb versenykompatibilis időzítéssel? Készültünk a szabadszállási kalandra. Frici, az FRT pályaverseny-sorozat atyja fejébe vette, hogy a kiszuperált szabadszállási laktanyában rendez raliverseny-sorozatot.  Áldozatos munkával alkalmassá tették a terepet. Három kilométer töredezett aszfalt, nagyon erős sár és murvafelhordással, kemény kanyarok, árkok, kőtömbök a nyomvonal közelében. Minden, ami az adrenalinfüggő autóbolondoknak lételemük. Annyira izgatottan vártam, megvallom, féltem is, könnyű ott nagyot esni. De hát a Casablancában megtanultuk Victor Laszlotól, hogy a félelemre a legjobb gyógyír a veszély.

Helyzetanalízis: nincs gumim ralira és kőkemény navigáció szükséges. Imre ismeri a pályát, örömmel beül navigálni, izgatott lettem, sosem navigáltak még nekem. Én egy Auchan parkolóban is eltévedek. Versenypilóta vagyok, kérem, nem itiner olvasó! De a gumi nagyobb gond volt: slicken nem lehet menni, csúszna, mint a barom, maradt az autón lévő kopott téli… Legalább nem kell szerelni.

Rosszul gondoltam, kellett, csak nem gumit. Első edzőkörön berongyoltam egy tempós balosban a fás-bokrok közé, kissé letéptem a jobbos tükröm, rogyott sárvédőm, később leszakadt a kipufogóm. Az utóbbi volt a baj, felmerült - először életemben-, hogy esetleg fel kell adnom a versenyt. Dudás Gyula ralilegenda mondata jutott eszembe az Autóversenyzők című kultfilmből. "Ha azért kell feladnod a versenyt, mert valami 500 forintos hiba van az autón, vagy azért, mert beszáguldasz az árokba, az éppen ugyanolyan; különbség közötte a munka." Úgy szakadt le a kipufogóm, hogy felgyűrődhet a hátsóhídra a fele, amire nagyon nem vágytam. Semmi szerszám nem volt nálam, honnan is lett volna. Ez is óriási tanulság a jövőt illetően, felkerült a listára.

Szerencsére ott volt a szab'szállási fiatalok lelkes csapata, az elmúlt napokban ismertük meg őket, indulnak bármivel, amit otthon találnak (szakadt Suzi, kornyadt Golf 3 és egy VFTS optikai tuningos kocka Lada). Nagyra becsülöm ezen srácok lelkesedését, eltérnek generációjuk main stream autóbuzi divatjától, miszerint méregdrága, csilivili, porig ültetett, küszöb-neonlámpás rizsrakéták között szerveznek illegális gyorsulási versenyeket, ami egyrészt tényleg veszélyes a résztvevőknek és a külvilágnak egyaránt, másrészt, dög uncsi. gyanítom, a szabadszállási biztonságos versenyen induló eltökélt fiatalok ismerhetik Colin McRae mondását: "Straits roads are for fast cars, turns are for fast drivers." (A nagy egyenesek gyors kocsiknak valók, a kanyarok gyors pilótáknak.) A srácoktól kaptam drótot, Enbivel az árok fölé álltam (azt használtuk aknának), Imre fel és összekötözte, aztán... gyerünk tovább! Imádom a versenyhangulatban ezt az empatikus szolidaritást: köszönöm nektek!

Tovább tudtunk menni, Enbi üvöltött, mint a sakál, szegény Imre majdnem berekedt, hogy halljam, de mindennel együtt szép időket futottunk. Mit mondjak, jól megviselte kicsikémet ez a kaland. Fék elment, pumpálni kell, ez jelentős időveszteséget okozott, kézi-vezérlésem tőből elhajlik, stabilizálni kell, hátsó futóműben valami elképesztően kopog és a kipufogó hiányos. Picit itt is bedadogott, de nem volt gond, ez lassú technikás pálya, 90-nél nem megyünk gyorsabban. Ami a legnagyobb élmény Szabadszálláson: nincs GY2 azaz roki kategória. H7-ben megyek, köbcenti besorolás alapján az éptestűek között. Negyedikek lettünk, vállalható idővel.
Hazafelé gurultunk, békében-bizonytalanságban, hogy Enbi kész lesz-e a következő versenyre. Rá két hétre a kiskunlacházi aszfalt várt minket, muszáj menni, mert hozni kell a pontokat. Nagyon szeretnék előrébb lépni gyorsulás tekintetében mindkét pályán, viszont már a lelkem mélyén letettem arról, hogy a legnagyobb turbódízel motort rakassam bele, a vonzatok miatt, nagy fék, nagy váltó... - Autót kell váltanom? Ezzel a dilemmával a gondolataim között értem végre haza; a kertembe. 

Az elmúlt hétvége és az idei halottak napja kapcsán kicsit elgondolkodtam, kik nekem azok az autóversenyzők, akik már nincsenek köztünk, de szívemnek a legkedvesebbek. Sajnos, annyian elmentek, oly sok csodás autóversenyző előtt tiszteleghetünk, hogy most a teljesség igénye nélkül és totál elfogultan, a saját kedvenceimről teszek említést.

Az én három dobogósom: Clay Regazzoni, James Hunt és Niki Lauda.

Rush c. film Niki Lauda és James Hunt szerepeit alakító színészek 

Talán nem véletlen, hogy mindnyájan a Rush - Hajsza a győzelemért című filmnek a főszereplői, amelyet én vagy százszor láttam és minden alkalommal bőgök rajta.

Niki Lauda (1949.február 22. - 2019. május 20.)

Lauda, a tökély, hűvös-vagány típus egyben az érzelmes precizitás mintaképe, ahogy 41 nap után visszatért a halálból (és a kórházból) versenyezni. Ahogy a filmben a sebesen égett fejére felesége fájdalmas védelmezése ellenére, üvöltő kínok közepette felveszi a bukósisakot, mert menni akar, mert muszáj; ez számomra maga a katarzis.

James Hunt (1947. augusztus 29. - 1993. június 15.) 

Hunt: a laza-vagány, az őrült, a nők bálványa. Aki élvezte a versenyzés minden percét, aki úgy vélte a nők azt szeretik benne, hogy kísérti a halált, így jobban mert élni, úgy, mintha minden nap az utolsó volna. Mint egy rock & roll gitáros, olyan gyorsan élt. Akit még Lauda is irigyelt talán.

Clay Regazzoni (1939. szeptember 05. - 2006. december 15.)

Regazzoni: a sármos, szenvedélyes svájci olasz, többszörös (6 szezon) Ferrari pilóta. Aki egy pont híján nem lett világbajnok (1974-ben), aki a száguldás szerelméért vitte vásárra a bőrét.
Aki 1980-ban egy eltört fékpedál miatt falba csapódott, és a leszakadt motor a hátának csapódva lebénította. A Forma 1 urai nem engedték, hogy ő legyen a sportág első kerekesszékes versenyzője, de ő nem adta fel. Ő a roki autósport alapító atyja, versenyző iskolája ma is példaértékű. Sérültként versenyzett mindennel: Mercédesszel, Toyotával és kamionnal megnyerte a Dakart. Az én drága zsenim.

Mivel egyre elkötelezettebb versenyző szeretnék lenni, egyre több energiát fordítok tudatosan az autóra, ami komoly és folyamatos fókuszt igényel.

Az elmúlt hónapokban ez nagyon nem jött össze, és a testem miatt a rajthoz állás is veszélybe került. (Lehet, nem is emlékeztek rá - aminek azért örülök -, de én egy Tyrion Lannister - Trónok Harca-fanek előnyben - testben versenyzek, a gerincem érzékenysége, specialitása miatt pedig kerekesszékes is vagyok. Nem nyavalygásból írom ezt, csak eszembe jutott, hogy elég speciális megoldásokra van szükségem a sima napi rutinok viteléhez is; ez talán eddig nem jött át a posztokból. Lehet, éppen ezért használok az élet más területein - mondjuk a Merci építése kapcsán -, is speciális megoldásokat.

És milyen spéci részei vannak Enbinek? Íme a titok. Az előző tulajoknál belekerült egy háromszázas dízelből származó diffi. Ami rövidebb, így a motor alapból jobban pörög, a kocsi tehát jobban gyorsul. Ez adta az alap löketet, no meg az alapötletet. Kitévedtem Sülysápra (na jó, azért a kitévedést több hónapnyi tudatos keresés előzte meg), ott összehaverkodtam Oszkár Ferivel, aki látta rajtam, hogy elmebeteg vagyok, és megígérte, kihozzuk belőle, amit tudunk.

A sportlégszűrőn kicsit röhögött, de én tudtam már, hogy számít. Kitaláltam, vágjunk szét egy lámpát, hogy a keletkezett lyuk helyén több levegőt kapjon, tetszett neki a kihívás, ekkora baromságot még nem csinált. Legyen! Az adagolón maximumra állította a füstcsavart és a fordulathatárolót, talán nem fogalmaztam most precízen, a lényeg, hogy harapósabb, nyomatékosabb lett. Javasolta a 300 turbódízelbe való porlasztócsúcsokat, és addig rímánkodtam a teljesen üres kipufogórendszerért, míg barátjával - sok szívással - megcsinálták. Ez is bevált. Elég hangos így, ugye, és tök érdekes, hogy a dobhártyarepesztő hangja miatt kifejezetten lassan járok vele forgalomban. Nem vagyok városi autóbőgető tahó, csak Merci-bolond.

Szeptemberben túlestem egy lelki traumát okozó oda-vissza költözésen. Vissza abba az isten háta mögötti, eladásra váró házba, amelyre egy ideje már csak tőkeként tekinttem. Összeszedtem egy olyan görcsös nyaki és vállfájdalmat, amit csak fájdalomcsillapítókkal tudtam elviselni, miközben az éltetett, hogy bármi áron, de indulok a következő versenyen. Mert ez a legfőbb endorfintermelő forrásom.

A verseny megvolt, utána szépen a kórházban kötöttem ki. Dokim, látva a nyaki gerinccsigolyákról készült MRI eredményét, nem örült, nehezen tartja elkerülhetőnek a műtétet - “de engem nem lehet műteni, autóversenyző vagyok, vár a bajnokság!”

“Hét gerincműtét után? Ne aggódjon Galgóczi úr, maga versenyezzen csak, mi meg időnként rendbe tesszük a gerincét” - na, ilyen az én kis szürreális világom.

A sok szenvedés, türelemjáték mellett persze sokan mondják nekem - "ez csak egy kétszázdé, mégis, mit vársz tőle?" Vagy hogy - "Galgóczi úr, a nyaki csigolyának nem tesz jót a versenyzés!" De én akkor is kihozom belőle, akkor is kihozom magamból, amit elképzeltem, és igenis beigazolódott, hogy sok kicsi sokra megy. Enbi kicsit olyan mint én; szakadt rocker alkat, érzékeny lélekkel, bizonyítási vággyal. Jó vele eggyé válni, érezni… tényleg Mercim a lábam.

Egyébként erre a versenyre is történt egy pici fejlesztés, Oszkár Feri, Merci-specialista, végre talált nekem egy lengéscsillapító-keményítő embert, aki a két hátsó gátlómat brutál csillapításúra hozta fel és figyelmeztetett: nem lesz jó, ha csak ezekhez nyúlunk, az elsők nélkül, mert a kocsi tolni fogja az elejét. Megígértem - inkább magamnak - legközelebb hozom azokat is, de most csak ennyit tudtam kigazdálkodni, ezt is annak árán, hogy nem fizettem be egy-két számlámat. Ferinek igaza lett. Enbi tolja az orrát, ami időveszteséget okozott a versenyen. Viszont a hátulja álomszép kemény, pontos. 

Néhány hét alatt, versenyről-versenyre az autóban marad a hat slickgumis felnim. Nincs erőm kivenni és visszarakni őket egyedül. Így közlekedek a hétköznapokban, de nem jó ez így. Elfeledkeztem róluk. Így csak a versenyen derült ki, már miután felraktuk, hogy a legjobb slickem egyike, amit előre akartam tenni, döglapos. Dühös voltam magamra. Már csak fél óra volt az edzésből és még egy kört sem mentünk. Drága Imre, a D’evil Team csapatfőnöke, vigasztalt, gyorsan kicserélte azt az egyet a komplett kerékcsere után. Végig szerelt nekem ő is, az jólesett. Vágott slick lett jobb elöl, a balon sima. Izgi napunk lesz - gondoltam.

Az edzés jól sikerült, a pálya szokatlanul gyors, nagyon kéne még vagy harminc lóerő. Lassúak vagyunk egyenesben, kanyarban meg Enbi a gátló- és gumicumi miatt tolja az elejét, nem tudok a csiki-csuki kanyarokban nyélgázon menni. Csupa öröm. Imre beült mellém mind a négy körre. "Mókázzunk és tanítalak kicsit! A bemeneti íveiden van mit csiszolni" - mondta.

Köröztünk. Kitalálta, ő vált, elég melóm van így is a kézigáz-fék játékkal, és közben kormányozni is kéne, ugye. Igazi navigátorként dolgozott mellettem, pontosan érezte a fordulatot, összecsiszolódtunk.

Mindig öröm Lacházán lenni, de most valahogy nem állt össze a kör, lassúnak éreztem, ez az időkön is látszott. Hab volt a tortán, hogy a nyakam olykor piszkosul fájt, de ami különös volt, versenykör közben nem. Megtaláltam az ideális gyógymódot. Lényeg az, hogy menjünk, célba érjünk. Nem én tehetek róla, hogy egyedül vagyok a kategóriámban, így ha beérünk, elsők leszünk, az abszolút most kevésbé fontos.

A negyedik körben mindig javítani akarok, hogy egy szar kört mínuszolhassak, ezért mindig megnyomom olyankor. Ennek eredményeként Enbi jobb elejével telibe vertem egy gumilassítót, láttam elrepülni az indexemet. Gázelvétel nélkül nyomtam tovább. Így is otthagytunk pár másodpercet, igazi ralis fíling volt. Versenyen ez volt az első komolyabb zúzásom. A szervizben értékeltük az amortizációt - a sárvédő berogyott, Imre kirángatta, mert talán jobb, ha az utcai gumi nem ér bele - ugye haza is kéne menni, közúton, lábon. A jobb első lámpa összes tartófüle is letört, de a kötegelő csodákra képes.

Gondolkodtam - azért csak kéne index is! Csodák-csodájára egy pályabíró megtalálta, hozta vigyorogva - "nem ti hagytátok el?". És nem tört el. Ezúton is köszönöm! Power tape-pel beragasztottuk, az izzó is működött még benne, Enbi egyre harcosabb versenyautóvá válik, mi tagadás.

A D’evil Team ezen a versenyen is szépen szerepelt, a díjkiosztón örömködtünk, fotózkodtunk.
Merci és gazdája halad tovább a fejlődés, a kemény tapasztalatok és a jobb eredmények útján. Ha törik, ha szakad. Szó szerint.

Megvolt az augusztusi Totalcar Parkoló Parádé, de itt még az előző PP élményei következnek, amelyek igencsak speciális kaland-élményhalom löketet jelentettek számunkra.

Nem sok esély volt rá, hogy kimenjek a múlthavi Parkoló Parádéra, de mégis összejött! Végül négy órával a kezdés után estem be Enbivel, a fekete-fehér verseny-Mercimmel. Tulajdonképpen, leginkább Csíkkal (Csikós Zsolt, Totalcar újságíró) akartam beszélni egy jót. Tudtam, hogy ez egy rendkívüli Parkoló Parádé, amikor a féltett veteráncsodákba beszállhattak az érdeklődők egy körre és a büszke tulajdonosok dicsekedhetnek az ő "Drágaszágukkal", mintegy össznépi, kölcsönös, örömfürdő-program gyanánt.

Kint parkoltam, nem is álmodtam, hogy én is utaztatni fogok, mivel jól lekéstem a regisztrációt és borzadályos rendetlenség plusz egy bevásárlás eredménye volt az autó belterében. De Enbi kívülről ragyogott.

Megtaláltam az autóztatás helyét, varázslatos volt a hangulat, elképesztő gépekkel. Feltűnt Csík Nessyje, rótták a taxiköröket, megvártam, míg leparkolnak. Az üvegeken keresztül láttam, lelkesen magyaráz-mesél az utastérnyi színpadon a hálás, spontán közönségnek. Bírom az ilyen helyzeteket. Végre mi is dumáltunk, gyorsan elcsábított egy körre. Rég ültem állólámpás Merciben, utoljára majd húsz éve a bátyáméban, azelőtt a nagybátyám amerikai kivitelezésű csodájában, annak már közel harmincöt éve. Aztán egyszer a betegágyamban tervezgettem, hogy veszek egyet, de hál' istennek nem volt rá lóvém. Szép élmény volt Nessy-vel közlekedni, jól mozog, elvégre benzines.

Fűztem Csíkot, hadd jöjjek be körözni és elviszem egy rundóra. "Nem lehet, lekésted a reget" - mondta, "nem rajtam múlik, de keresd meg a főnököt!" Kerestem, megtaláltam, szerencsére ismert már, jó fej volt, beengedett.

Megszeppenve azt gondoltam, egyedül fogunk körözni a szépséges Mercimmel. Mekkora tévedés! Csík észrevette hogy be tudtam jönni, elindult felém, arcán azzal a tekintettel. "Ez a barom elintézte, hogy bejöjjön!" és így elvihettem őt egy körre. Most ba'meg, gondoltam magamban, megmutatom, hogy ez kétszáz dé, nem lomha! Vigyorogtam, mint egy hülyegyerek. Enbi üvölt, mint az állat az oszlopok között, mint aki érzi, bizonyítania illik. Zsolt nonverbális kommunikációjából levettem, nem erre számított. Bazmegol, érzi, elindul alulról Enbi, szépen. Vizslatja kézi átalakításom plusz automata váltó kézi használatom, megjegyzi: "igen, mindent meg lehet szokni." Igaza van. Megjegyzem, nem várok tőle túl sokat, de sok kicsi változtatás sokra megy, persze, ahogy énekel, gyorsabbnak tűnik, jót tesz a kognitív disszonanciámnak. "Dehát Peti, itt mind kognitív disszonánsak vagyunk. Ezért ülünk ilyen vénségekben!" Zsolt fantáziája lelkesen beindult, hogy lehet még könnyíteni az autón, "Dobjuk ki a kárpitokat is!" Éreztem rajta, elhiszi, hogy vagyok olyan őrült, aki tényleg beleteteti az OM 606 turbót.

Amikor kiszállt, megrohant Sturcz Anti, beült mellém videócuccal egy körre, és készült is abból egy rövid videóriport, link a bekezdés végén. (Videó: 11:30-nál vagyok Enbivel.) Nagyon jólesett, amikor Anti megjegyezte: "sok kétszáz dében ültem már, de ilyenben még nem. És tényleg nincs benne turbó?" Nincs, a kis drágámban.

https://totalcar.hu/kozosseg/esemenyek/2019/07/17/ez_volt_az_ev_legnagyobb_bulija/

A két totalcaros jó marketinget csinált nekünk, mert utána megrohantak, 70 perc alatt elvittek vagy nyolcszor, a végén már inkább elszöktem volna. Beült mellém ifjú szakértő autóbuzi, hajadon, középkorú, nyolcéves kölök, hű de féltettem, anyukája nyugtatott, nyugodtan nyomhatom neki, imádja. Be akartak ülni hátra is, szabadkoztam, bocs, de kidobtuk a hátsó ülést. (Hogy könnyebb legyen a versenyen.) Volt, aki megjegyezte, alulról szépen elindul, de utána erőt veszít - hát persze -, volt, aki megjegyezte, milyen őszinte, Carpe Diem autó ez és ez volt a legjobb, amiben eddig ült. Nem baj, ha hazudott kicsit. Óriási élmény volt még végre találkozni egy-két blogolvasónkkal, kilépve az online térből, megfürdőzve az élő valóságban. Ez a két nap boldogság volt, nekem is és a stuttgarti hölgyemnek is.

Az elmúlt hetekben elmerültem abban, hogy Enbi és Pixwi milyen fejlesztéseken essen át, mert mind a kettőnél bizonyos nyűgök fókuszba kerültek a hétköznapi használat tekintetében is - ezekről sorra beszámolunk -, közben azon is merengtem újfent, miért is egyedülálló autó a minél régebbi Merci. Nosztalgikus hangulatomban sokadszorra megnéztem a “Gengszterek sofőrje” (The Driver, 1978) című, Ryan O’Neal-kultfilm Merci-jelenetét, amely a legtöbb csillag-fanatikus rémálmának visszatérő képsora lehet.

Emlékeztetőül: a gengszterek leendő sofőrje, mintegy az állásinterjú részeként, brutális tesztvezetést tart a bandának egy oszlopokkal sorban épített mélygarázsban, egy gyönyönyű Mercedes W109-essel, méghozzá abból is a legkultikusabb, legtöbbet érő, legritkább és legerősebb, legendás verzióval, a hatvanas évek Mercedeseinek Szent Kelyhével, a 300 SEL 6.3-mal (mert a háttérinfók szerint az volt, bár a kis "6.3" felirat hiányzik a csomagtartó jobb sarkáról, hiszen az amerikai tulajdonosok többsége nem kérte). Ezzel leteszi névjegyét: autó és ember mire képes az eldobáshatáron történő, menekülőautózás közben. Első blikkre értelmetlen autópusztításnak vagyunk szem- és fültanúi, viszont sokadik megtekintés után, úgy vélem, kiderül számomra a gengsztereknek, mint termékbemutatóval egybekötött szolgáltatás-megrendelőknek szóló oktatás értelme.

https://www.youtube.com/watch?v=tna4pz2qkXs&t=101s  

A padlógázas bemelegítés során hősünk élvezi a hátsókerékhajtás és a Mercedes elképesztő kormányszöge adta örömöket, ami által a kereken öt méter hosszú gyönyörűség olyan fordulékony az imitált menekülés közben a garázs oszlopai között, mint egy kettes Golf, gyors reagálású hadtestként működve támadójával szemben. A filmből azt már tudjuk, hogy a sofőr specialitása szembefordulni a zsaruk autójával és padlógázon addig feszíteni a határt, míg ők fel nem adják, majd elrántva a kormányt, jöhet a látványos csattanás az aktuális tereptárgyaknak.

Ez a jelenet az erre való felkészülést demonstrálja.

A következő, fájóbb jelenetben az autó szélességével játszik. Az ajtók legtávolabbi pontjával leszakítja a jobb majd a bal oldalra lévő tűzcsapot, amivel egyrészt bebizonyítja, hogy centiméterre pontosan tudja, milyen széles járművet vezet - ennek a tudásnak a megszerzését minden kedves autót vezető polgár figyelmébe ajánlanám -, másrészt a tűzcsapból kitörő víz akadályt képez az üldöző zsaruk járművei előtt. Majd egy tudatos és kecses kormánymozdulatnak köszönhetően az egyik oszloppal leszakítja a hátsó lökhárítót. A zsaruk a hirtelen eléjük eső akadályon biztos áthajtanának és nagy valószínűséggel defektet kapnak, így fel kellene adniuk az üldözést. 

Ami ezek után következik... nézni... csontig hatoló fájdalommal ér fel. Sofőrünk a sebesség és egy oszlop segítségével megszabadul a vezető oldali ajtótól.

Az autó szörnyű állapotban, de a lerázás biztosítva.

Az egész, értelmetlennek tűnő Merci-pusztítás mögött sebészi pontosságú precizitás rejtőzik. Ahogy az oszlopokon leszántja az autó oldalait, szörnyű látvány, de szemlélteti, ha kell, szűkebb átjárón is átviszi az autót, mint ami a kocsi valós szélessége. Így megfelel a két legfőbb elvnek: 1. utasok sértetlenek, 2. autó üzemképes! Ugyanezt demonstrálja sofőrünk, amikor előbb padlón tolatva, majd orral beleáll a falba.

Éles üldözés közben ez előfordul, szemléltetve az ellenséges járművel való csattanást, igaz folyik már a hűtője, nem számít, ő csak tovább nyomja. A finálé jelenete bájos. A gengszterek sofőrje gondoskodik róla, hogy egy ép elem se maradjon az autón, amikor a csőszállító kamion alatt átmegy. Profin kihasználva a Merci dobbantó utáni érkezését, amikor összeült a rugója, s így alacsonyabb helyen átfért, igaz, kissé leszántva a tetejét. De az üldöző autó tuti nem fér majd át.

Morfondíroztam, mennyit tanulhatunk akárcsak ebből a filmrészletből. Egyrészt, hogy mit meg lehet tenni egy Merci 109-essel (persze senkinek nem ajánlom, hogy megismételje a filmben szereplő, autóamortizáló elemeket), ami után még mindig biztonságosan megy, s még mindig számíthatunk rá. Másrészt azt, mennyire profi dolog ilyen precízen ismerni az autónkat, ennyire biztosan kezelni a vasat magunk alatt, ilyen biztos kézzel kormányozni. Szeretnék egy olyan országban élni, ahol csak fele ennyire vezetünk jól!

Aki szereti a mercis autóüldözéses filmeket, a Ronint javaslom még, ott két német (Mercedes, Audi) és két francia (Citroen, Peugeot) autó kap szerepet és Jean Reno persze hogy a Mercit (Mercedes-Benz W116 450 SEL 6.9) vezeti. Jó szórakozást!

https://www.youtube.com/watch?v=ZYDRZ09B5oo

Következő posztunkban hazai pályákra térünk vissza. A két Mercim, Enbi és Pixwi körül örvénylő dilemmákról írok nektek, és arról a kalandról, ami Pixwire vár, ha a stuttgarti Nagy Szellemek is úgy akarják.

Sokadszorra vettem részt a Totalcar eme különös autóünnepén, legelőször még 2016-ban, Gikával, a 320-as Merci-primadonnával, aztán tavaly ősszel Pixwivel, akit a Parkoló Parádé előtt néhány héttel vásároltam. Szüksége volt egy kis felújításra - nagyon izgultam, hogy időben elkészüljön. Olyan érzés volt egy új autóval megjelenni, mint új estélyiben az Operabálon. Ok, rajtam soha nem volt estélyi és valószínűleg nem is lesz, de van elég fantáziám, ahhoz, hogy el tudjam képzelni… Egyébként pedig új szmokingban még bármikor feszíthetek ott. Na de, vissza a Parkoló Parádéhoz! Bevonulunk, lassan gurulva elfoglaljuk a helyünket, szemünk sarkából vizslatjuk a pásztázó tekintetek reakcióit. Soha nem voltam még a Parkoló Parádén ilyen szép, veterán korú autóval.

De most más volt a helyzet, mindenképpen Enbivel akartam menni. (Ha Gika a primadonna és Pixwi a veterán klasszik úrhölgy, akkor Enbi a rocker csaj.) Csinosítottam előtte, políroztuk többen, ezzel együtt nem az elegancia kapott hangsúlyt, hanem egy kis konstruktív provokáció. Kissé szakadt, 200-as Merci-dízel, kézivezérléssel, versenyautónak átalakítva. Úgy éreztem magam, mint George Berger a Hairben, amikor a puccos partira betévedtek a hippi barátaival.

Én is vágytam volna táncolni az asztalon, megmutatni a 200 D-n fanyalgóknak, hogy mit tudunk gyorsulni, stabilan fordulni, jelezvén, van benne sleeper vér. Enbi kapott is elismerést bőven, talán többet is, mint a szép zöld kombim. Különös. Pedig a veterán Mercin egyértelműen látszik, hogy szép állapotban megőrizte egy elmúlt kor varázsát. De egy másfél milliót futott, legkisebb gázolajos? Jelen esetben a rocker csaj győzedelmeskedett az úrhölgy felett.

(Fotó: Bruckner Erika)

A kérdések, amik egész nap záporoztak felém:

"Miért fekete-fehér?", "Tényleg kivágtatok a bal első lámpából?", "A hátsó ülések helyén miért pályagumi figyel?", "A motorhoz mennyire nyúltatok hozzá?" - mi tagadás, nagyon élveztem részletesen válaszolni a kérdésekre. Többen fotózták Enbit, a sportlégszűrő-lyuk osztatlan sikert aratott. Lásd bal első lámpa, félbevágva, hogy hidegebb levegőt szívjon!

Beszélgettem egy Merci 124 kombi AMG E36 tulajával, elképesztően szép volt az autója. Ígérte, segít keményített gátlót felkutatni a mercisek közt. Ez már csak így megy a Parkoló Parádén, az ilyen szakmai-őrült-autómániás párbeszédek a legértékesebbek. Hirtelen felbukkantak tizenéves srácok, “Csak nem a "Mercim a lábam" egyik autója ez?”- kérdezték. Büszkén bólogattam.

Várakozás közben ugyanígy köszönt rám egy pécsi 126-os Merci (mi más?) gazdája, vele sokáig beszélgettem. Csík (alias Csikós Zsolt - Totalcar újságírója) közben előkerült és beálltunk Enbivel az AMTS válogató parkolójába. Totál(car) esélytelenül, de ezzel együtt jó móka volt. Igényesen, gyönyörűen megépített autók voltak itt, a későbbi győztes az én kedvencem is: Niki Lauda autójának pontos replikája, egy 1968-as Opel C Rekord, historic ralis homologizációval. A másik kedvencünk volt a kutyacsont (piskóta) Ford Escort “Különben dühbe jövünk” fílinget idézve.

(Fotó:Bruckner Erika)

Végül előkerült a forgatagból Gyula, a Merci doktor és családja. Velük indultam szemügyre venni a több mint kétezer autókülönlegességet. Murvás terepen nemigen szeretek kerszékkel közlekedni, főleg azért, mert ez irodába való kerszék, olyan, mint versenybicajjal a Normafa lankáin szélesvásznú kihívásokat teljesíteni. De azért jót hülyéskedtünk a sok gödrön, göröngyön át. Mindenki felkutatta a maga kedvencét, köztük egy Chevy Blazert, gyönyörű V8 vartyogással. Én furamód nosztalgiáztam egy 412-es Moszkvicsnál, az első autó volt, amit életemben vezettem (amikor kuplungoltam, nem láttam ki a szélvédőn). Aztán megálltam egy igényesen tuningolt Abarth Kispolszki előtt, ilyen volt az első autóm, akkoriban arról álmodoztam a bátyámmal, bárcsak beépíthetnénk egy 50 lóerős Wartburg-motort, de aztán a realizmus alkotóereje egy Gaál-féle vezérműtengelyig és a síkolt hengerfejig hatott.

Otthon sem pihen a versenyautó

(Fotó: Galgóczi Péter) Enbi házi munkában és...

Beugrottam Újpestre a barátaimhoz, akik kedvesen felajánlottak nekem igen száraz, vágott nyárfát tüzelőnek és Enbi csomagtartóját fullra rakták vele, de ez neki meg sem kottyant. A versenyautónak soha nem derogál hétköznapi teherautóként szolgálnia. Amikor hazaértem, beálltam koppra, keresztbe a verandámhoz, hogy kipakolhassam a majd fél köbméter tűzifát. Könnyebben ment, mint hittem, egyrészt szeretem az ilyen munkát egyedül végezni, másrészt nekem sem derogál a hétköznapi munka, még ha feszegetnem is kell a határaimat.

(Fotó: Hegyi Zsolt) ...Enbi a versenyen