Mivel egyre elkötelezettebb versenyző szeretnék lenni, egyre több energiát fordítok tudatosan az autóra, ami komoly és folyamatos fókuszt igényel.

Az elmúlt hónapokban ez nagyon nem jött össze, és a testem miatt a rajthoz állás is veszélybe került. (Lehet, nem is emlékeztek rá - aminek azért örülök -, de én egy Tyrion Lannister - Trónok Harca-fanek előnyben - testben versenyzek, a gerincem érzékenysége, specialitása miatt pedig kerekesszékes is vagyok. Nem nyavalygásból írom ezt, csak eszembe jutott, hogy elég speciális megoldásokra van szükségem a sima napi rutinok viteléhez is; ez talán eddig nem jött át a posztokból. Lehet, éppen ezért használok az élet más területein - mondjuk a Merci építése kapcsán -, is speciális megoldásokat.

És milyen spéci részei vannak Enbinek? Íme a titok. Az előző tulajoknál belekerült egy háromszázas dízelből származó diffi. Ami rövidebb, így a motor alapból jobban pörög, a kocsi tehát jobban gyorsul. Ez adta az alap löketet, no meg az alapötletet. Kitévedtem Sülysápra (na jó, azért a kitévedést több hónapnyi tudatos keresés előzte meg), ott összehaverkodtam Oszkár Ferivel, aki látta rajtam, hogy elmebeteg vagyok, és megígérte, kihozzuk belőle, amit tudunk.

A sportlégszűrőn kicsit röhögött, de én tudtam már, hogy számít. Kitaláltam, vágjunk szét egy lámpát, hogy a keletkezett lyuk helyén több levegőt kapjon, tetszett neki a kihívás, ekkora baromságot még nem csinált. Legyen! Az adagolón maximumra állította a füstcsavart és a fordulathatárolót, talán nem fogalmaztam most precízen, a lényeg, hogy harapósabb, nyomatékosabb lett. Javasolta a 300 turbódízelbe való porlasztócsúcsokat, és addig rímánkodtam a teljesen üres kipufogórendszerért, míg barátjával - sok szívással - megcsinálták. Ez is bevált. Elég hangos így, ugye, és tök érdekes, hogy a dobhártyarepesztő hangja miatt kifejezetten lassan járok vele forgalomban. Nem vagyok városi autóbőgető tahó, csak Merci-bolond.

Szeptemberben túlestem egy lelki traumát okozó oda-vissza költözésen. Vissza abba az isten háta mögötti, eladásra váró házba, amelyre egy ideje már csak tőkeként tekinttem. Összeszedtem egy olyan görcsös nyaki és vállfájdalmat, amit csak fájdalomcsillapítókkal tudtam elviselni, miközben az éltetett, hogy bármi áron, de indulok a következő versenyen. Mert ez a legfőbb endorfintermelő forrásom.

A verseny megvolt, utána szépen a kórházban kötöttem ki. Dokim, látva a nyaki gerinccsigolyákról készült MRI eredményét, nem örült, nehezen tartja elkerülhetőnek a műtétet - “de engem nem lehet műteni, autóversenyző vagyok, vár a bajnokság!”

“Hét gerincműtét után? Ne aggódjon Galgóczi úr, maga versenyezzen csak, mi meg időnként rendbe tesszük a gerincét” - na, ilyen az én kis szürreális világom.

A sok szenvedés, türelemjáték mellett persze sokan mondják nekem - "ez csak egy kétszázdé, mégis, mit vársz tőle?" Vagy hogy - "Galgóczi úr, a nyaki csigolyának nem tesz jót a versenyzés!" De én akkor is kihozom belőle, akkor is kihozom magamból, amit elképzeltem, és igenis beigazolódott, hogy sok kicsi sokra megy. Enbi kicsit olyan mint én; szakadt rocker alkat, érzékeny lélekkel, bizonyítási vággyal. Jó vele eggyé válni, érezni… tényleg Mercim a lábam.

Egyébként erre a versenyre is történt egy pici fejlesztés, Oszkár Feri, Merci-specialista, végre talált nekem egy lengéscsillapító-keményítő embert, aki a két hátsó gátlómat brutál csillapításúra hozta fel és figyelmeztetett: nem lesz jó, ha csak ezekhez nyúlunk, az elsők nélkül, mert a kocsi tolni fogja az elejét. Megígértem - inkább magamnak - legközelebb hozom azokat is, de most csak ennyit tudtam kigazdálkodni, ezt is annak árán, hogy nem fizettem be egy-két számlámat. Ferinek igaza lett. Enbi tolja az orrát, ami időveszteséget okozott a versenyen. Viszont a hátulja álomszép kemény, pontos. 

Néhány hét alatt, versenyről-versenyre az autóban marad a hat slickgumis felnim. Nincs erőm kivenni és visszarakni őket egyedül. Így közlekedek a hétköznapokban, de nem jó ez így. Elfeledkeztem róluk. Így csak a versenyen derült ki, már miután felraktuk, hogy a legjobb slickem egyike, amit előre akartam tenni, döglapos. Dühös voltam magamra. Már csak fél óra volt az edzésből és még egy kört sem mentünk. Drága Imre, a D’evil Team csapatfőnöke, vigasztalt, gyorsan kicserélte azt az egyet a komplett kerékcsere után. Végig szerelt nekem ő is, az jólesett. Vágott slick lett jobb elöl, a balon sima. Izgi napunk lesz - gondoltam.

Az edzés jól sikerült, a pálya szokatlanul gyors, nagyon kéne még vagy harminc lóerő. Lassúak vagyunk egyenesben, kanyarban meg Enbi a gátló- és gumicumi miatt tolja az elejét, nem tudok a csiki-csuki kanyarokban nyélgázon menni. Csupa öröm. Imre beült mellém mind a négy körre. "Mókázzunk és tanítalak kicsit! A bemeneti íveiden van mit csiszolni" - mondta.

Köröztünk. Kitalálta, ő vált, elég melóm van így is a kézigáz-fék játékkal, és közben kormányozni is kéne, ugye. Igazi navigátorként dolgozott mellettem, pontosan érezte a fordulatot, összecsiszolódtunk.

Mindig öröm Lacházán lenni, de most valahogy nem állt össze a kör, lassúnak éreztem, ez az időkön is látszott. Hab volt a tortán, hogy a nyakam olykor piszkosul fájt, de ami különös volt, versenykör közben nem. Megtaláltam az ideális gyógymódot. Lényeg az, hogy menjünk, célba érjünk. Nem én tehetek róla, hogy egyedül vagyok a kategóriámban, így ha beérünk, elsők leszünk, az abszolút most kevésbé fontos.

A negyedik körben mindig javítani akarok, hogy egy szar kört mínuszolhassak, ezért mindig megnyomom olyankor. Ennek eredményeként Enbi jobb elejével telibe vertem egy gumilassítót, láttam elrepülni az indexemet. Gázelvétel nélkül nyomtam tovább. Így is otthagytunk pár másodpercet, igazi ralis fíling volt. Versenyen ez volt az első komolyabb zúzásom. A szervizben értékeltük az amortizációt - a sárvédő berogyott, Imre kirángatta, mert talán jobb, ha az utcai gumi nem ér bele - ugye haza is kéne menni, közúton, lábon. A jobb első lámpa összes tartófüle is letört, de a kötegelő csodákra képes.

Gondolkodtam - azért csak kéne index is! Csodák-csodájára egy pályabíró megtalálta, hozta vigyorogva - "nem ti hagytátok el?". És nem tört el. Ezúton is köszönöm! Power tape-pel beragasztottuk, az izzó is működött még benne, Enbi egyre harcosabb versenyautóvá válik, mi tagadás.

A D’evil Team ezen a versenyen is szépen szerepelt, a díjkiosztón örömködtünk, fotózkodtunk.
Merci és gazdája halad tovább a fejlődés, a kemény tapasztalatok és a jobb eredmények útján. Ha törik, ha szakad. Szó szerint.