Az elmúlt hónapokban annyi minden történt körülöttem, ami elterelte a figyelmem a posztírásról. Ez lelkiismeret furdalást ébreszt bennem, de igyekszem elengedni. Két kórházban is töltöttem fenséges időt a nyár végén, költözéssel, házfestéssel, munkakereséssel foglaltam el magam. Közben egyértelművé vált, hogy a Pixwivel megvalósítandó sérült emberek holokausztját kutató zarándoklat út áttolódik a következő évre. Nem volt könnyű ezt tudomásul vennünk, de olyan nagyra bővült a téma, hogy mind a tiszteletet, mind pedig az alapos felkészülést, az elő-kutatómunkát el akarjuk végezni tisztességgel. De megyünk és lesz Nemzetközi Emléknapja a Sérült Embereknek, akik a holokauszt áldozatává váltak.

Egy dolog volt végig biztos az elmúlt időszakban, ami stabilitást, nyugalmat, szenvedélyt biztosított nekem: a versenyzés. Négy versenyről nem írtam nektek. Mikor négy hétig bent voltam pszichoterápián, két versenyre mentem ki a hétvégeken, nem könnyen, de tudomásul vették. A főnővér a lelkemre kötötte, Péter, ha össze törné magát, csak SOTE intézménybe engedje a szállítását, mert nálunk a TB kártyája. Bólintottam.

Jött Kiskunlacháza majd megjelent a versenynaptáramban Szabadszállás is, a maga elragadó fantasztikumával. Ez a két verseny volt Enbi két utolsó fellépése, mert úgy döntöttem, szolgált eleget, és nyugdíjba küldöm, újfent utcai cirkáló lesz. Mert a kislány még mindig keveset zabál. Nem volt könnyű döntés, mérlegelnem kellett a pluszokat és a mínuszokat. De ne szaladjunk ennyire előre.

Lacházán a megszokott körülmények fogadtak minket Imrével, a D’evil Team egyik alapítójával és jelenlegi versenynavigátorommal. Száraz, sunny-cloudy idő, ment a két kör edzés, négy kör verseny a maga ritmusában. Az edző köröket simán faltuk, figyeltük a ritmust, az egymásra hangolódást, a flott váltásokat, amit Imre kezelt. Az első verseny kör is lement gördülékenyen, feszült várakozással; a 200 dízel lehetőségeihez képest a következőben gyorsulunk-e? Nem gyorsultunk. Ellenkezőleg. Enbi egyharmad távtól elkezdett ledadogni, nyolcvannál nem ment jobban. Iszonyú szar, deprimáló érzés azt elfogadni, hogy ez mégis csak technikai sport, és megállhat az autó. Pláne az én helyzetemben, hogy lábon kell haza vinnem és lehetőleg másnap is működnie kéne. Dugulásra gyanakodtam, dízelnél nem ritka az ilyesmi, Feri, Merci szerelőmmel történt telefonos konzultációm is megerősített ebben. Ő egy nyitva maradt porlasztócsúcsra is gondolt, ami így nem porlaszt, hanem „pisil”. A legidegesítőbb az volt, hogy a szünetben kimentem közúton tesztelni, ott meg jól ment padlógázon is.

Második kör is lement szarul, ebben is benne hagytunk bő nyolc másodpercet. Nagyon felkavaró rá visszaemlékezni, túlzottan fanatikus, tökéletességre törekvő versenyző lettem az elmúlt hónapok során, nem volt könnyű elfogadnom a determinációt. Nem volt más választásom. A harmadik körben a másik mozgássérült kategória, verseny Suzuki, legjobb pilótája megvert. Ez nem tett jót az önbecsülésemnek. Aztán következett a szünet, Enbivel mentünk egy utcai kört, tökéletesen működött a kislány. Na, kösz. Mondtam Imrének, a negyedik körben egyedül megyek, könnyebb vagyok nélküled, és habár a segítsége tényleg számított, most ki akartam próbálni minden verziót, hogy lássam a számokat, aztán majd a legrosszabb eredményt mínuszoljuk, menteni kívántam a menthetőt.

A Sors nem így gondolta. Enbi szétdadogta az agyát, hetvennél nem akart gyorsabb lenni (a versenytempója: 110 km/h), okádta a fekete füstöt, fél perccel rosszabbat mentünk, mint az előző körben. A vigasztaló az volt a szörnyűségben, hogy többen megjegyezték: „Biztos a turbó szállt el.” „Igen, oly messzire, hogy sosem volt benne!” A vén kétszázdét ilyen jónak gondolják, mégiscsak kihúztam magam.

Eredményhirdetés előtt sírtam magamban, az abszolút eredmény borzalmas lett, de a kategória első megvolt. Csapatunk kedves hölgytagja vigasztalt: nem rajtad múlt, mindenkivel megesik a technikai malőr, el kell fogadni. Nehezen ment, viszont engem (is) igencsak tudnak az érzékeny női szavak vigasztalni.

SZABADSZÁLLÁS 

Enbivel jártam Ferinél Sülysápon, szűrőket cseréltünk, a porlasztócsúcsokban nem talált hibát, megjavult utcán az autó. Zseniális, öngyógyító folyamat, csak lehet legközelebb versenykompatibilis időzítéssel? Készültünk a szabadszállási kalandra. Frici, az FRT pályaverseny-sorozat atyja fejébe vette, hogy a kiszuperált szabadszállási laktanyában rendez raliverseny-sorozatot.  Áldozatos munkával alkalmassá tették a terepet. Három kilométer töredezett aszfalt, nagyon erős sár és murvafelhordással, kemény kanyarok, árkok, kőtömbök a nyomvonal közelében. Minden, ami az adrenalinfüggő autóbolondoknak lételemük. Annyira izgatottan vártam, megvallom, féltem is, könnyű ott nagyot esni. De hát a Casablancában megtanultuk Victor Laszlotól, hogy a félelemre a legjobb gyógyír a veszély.

Helyzetanalízis: nincs gumim ralira és kőkemény navigáció szükséges. Imre ismeri a pályát, örömmel beül navigálni, izgatott lettem, sosem navigáltak még nekem. Én egy Auchan parkolóban is eltévedek. Versenypilóta vagyok, kérem, nem itiner olvasó! De a gumi nagyobb gond volt: slicken nem lehet menni, csúszna, mint a barom, maradt az autón lévő kopott téli… Legalább nem kell szerelni.

Rosszul gondoltam, kellett, csak nem gumit. Első edzőkörön berongyoltam egy tempós balosban a fás-bokrok közé, kissé letéptem a jobbos tükröm, rogyott sárvédőm, később leszakadt a kipufogóm. Az utóbbi volt a baj, felmerült - először életemben-, hogy esetleg fel kell adnom a versenyt. Dudás Gyula ralilegenda mondata jutott eszembe az Autóversenyzők című kultfilmből. "Ha azért kell feladnod a versenyt, mert valami 500 forintos hiba van az autón, vagy azért, mert beszáguldasz az árokba, az éppen ugyanolyan; különbség közötte a munka." Úgy szakadt le a kipufogóm, hogy felgyűrődhet a hátsóhídra a fele, amire nagyon nem vágytam. Semmi szerszám nem volt nálam, honnan is lett volna. Ez is óriási tanulság a jövőt illetően, felkerült a listára.

Szerencsére ott volt a szab'szállási fiatalok lelkes csapata, az elmúlt napokban ismertük meg őket, indulnak bármivel, amit otthon találnak (szakadt Suzi, kornyadt Golf 3 és egy VFTS optikai tuningos kocka Lada). Nagyra becsülöm ezen srácok lelkesedését, eltérnek generációjuk main stream autóbuzi divatjától, miszerint méregdrága, csilivili, porig ültetett, küszöb-neonlámpás rizsrakéták között szerveznek illegális gyorsulási versenyeket, ami egyrészt tényleg veszélyes a résztvevőknek és a külvilágnak egyaránt, másrészt, dög uncsi. gyanítom, a szabadszállási biztonságos versenyen induló eltökélt fiatalok ismerhetik Colin McRae mondását: "Straits roads are for fast cars, turns are for fast drivers." (A nagy egyenesek gyors kocsiknak valók, a kanyarok gyors pilótáknak.) A srácoktól kaptam drótot, Enbivel az árok fölé álltam (azt használtuk aknának), Imre fel és összekötözte, aztán... gyerünk tovább! Imádom a versenyhangulatban ezt az empatikus szolidaritást: köszönöm nektek!

Tovább tudtunk menni, Enbi üvöltött, mint a sakál, szegény Imre majdnem berekedt, hogy halljam, de mindennel együtt szép időket futottunk. Mit mondjak, jól megviselte kicsikémet ez a kaland. Fék elment, pumpálni kell, ez jelentős időveszteséget okozott, kézi-vezérlésem tőből elhajlik, stabilizálni kell, hátsó futóműben valami elképesztően kopog és a kipufogó hiányos. Picit itt is bedadogott, de nem volt gond, ez lassú technikás pálya, 90-nél nem megyünk gyorsabban. Ami a legnagyobb élmény Szabadszálláson: nincs GY2 azaz roki kategória. H7-ben megyek, köbcenti besorolás alapján az éptestűek között. Negyedikek lettünk, vállalható idővel.
Hazafelé gurultunk, békében-bizonytalanságban, hogy Enbi kész lesz-e a következő versenyre. Rá két hétre a kiskunlacházi aszfalt várt minket, muszáj menni, mert hozni kell a pontokat. Nagyon szeretnék előrébb lépni gyorsulás tekintetében mindkét pályán, viszont már a lelkem mélyén letettem arról, hogy a legnagyobb turbódízel motort rakassam bele, a vonzatok miatt, nagy fék, nagy váltó... - Autót kell váltanom? Ezzel a dilemmával a gondolataim között értem végre haza; a kertembe.