10. rész - Egy Galgóczi Galgócon

Elindultam az állítólagosan 500 méterre lévő uszoda felé, fürdőnacit is vittem magammal. (Reggeli ébredős zenének a Johnny bude dobry meghallgatása elmaradt, mert semmilyen adást nem lehetett befogni.) A biztonság kedvéért nem vettem fel a fürdőnadrágomat, hátha nem találom meg a vizet és egész nap csak lelkiismeretfurdalásként emlékeztetne arra, mi a francnak is van rajtam. Találtam egy csinos, akadálymentes épületet, körbejártam, persze kocsival - ki nem szállok feleslegesen -, megtudni, helyben vagyok-e. Szép hosszú szlovák írás virított rajta, kezdett gyanús lenni, ez nem Wellness & Spa… Sós gyógyvíz helyett sínek voltak, szóval megtaláltam a helyi vasútállomást.

Úgy döntöttem tovább megyek Galgócra, most nem akartam emberekkel találkozni, inkább élvezni a tájat. Bekapcsoltam digitális navigátoromat, kinek a hangja egyre inkább hasonlít az Égig érő fűből Fónay Mártáéra, a pletykafészek házmesternő karakterére. Rikács hang ide, rikács hang oda, azért segített helyes irányban haladnom. Legalább is odafelé.

szlovakia_galgoc_fele_2019_01_kisebb.jpg
Egész normálisan közlekednek errefelé, bár a követési távolság nekik sem a kedvencük, az mégis szembeötlő, hogy mintha jobban figyelnének egymásra. A szlovák autós folklór olykor megnevettet. Gurulok nyolcvannal az országúton, jön egy sima jobbkanyar, feltűnik egy akadály a padkán, egy keresztben álló öreg Honda, felbakolva. Szerelik, szétkapták az első futóművet. A fara kicsit belóg a kanyarba, igaz, gondosan odatettek egy háromszöget a lökhárítónak támasztva, hogy időben észlelhető legyen a rizsrakéta. Azon tűnődöm, a következő kanyarban fényezni is fognak?

Nyitrára, a megyeszékhelyre közeledve eldöntöttem, bemegyek egy szupermarketbe, Lidlből sok van errefelé. Havas rokiparkolót találtam, kerszékbe kiszállva nem volt könnyű, egy fiatal férfi segített is. Odabent nem voltak gurítható kosarak, így egy bevásárlókocsival kezdtem el balettozni, én ülök a kerszékeben és tologattam magam előtt. Mindent megoldunk! Közben fokozatosan fejleszthettem szlovák nyelvtudásom: megtudtam, hogy a helyiek a karfiolt karfiolnak nevezik. (Oké. Ez könnyű, de azt nagyon nem szeretném megtudni, hogyan kell kiejtenem helyi akcentussal: hogy bemelegedésszabályzó szelep). Végül más kaját vettem inkább, kiflit és körözöttfélét, amiről utólag kiderült, pikáns szalámis krém. De a pivo pulton nem nyúltam mellé, nem néztem a sört Mirindának, ráadásul csak 60 cent volt az 5,5 deci, fincsi szlovák nedű.

galgoc_foter_2019_01.jpg

Végre elértem Galgócot. Nem vagyok egy irredenta csávó, de azért vágytam valami magyar nyelvű táblára, viszont csak szlovákul volt kiírva: Hlohovec. Ükapám vette fel nemesi előnévnek a Galgóczit, mondhatnám azt is, mint Ady; ott járhatott egy céda ősöm. Régóta vágytam rá, hogy ellátogassak ide. A település építészeti hangulata eléggé eklektikus, mintha a salgótarjáni szocreált mixelték volna Szentendre hangulatával. Galgóc közepén megpillantok egy katolikus templomot, kápolnával, gondoltam, kiszállok, körbejárom. Észrevettem a kapuján két emléktáblát, reménykedtem, rá van-e írva, hogy Galgóc, de nem volt. A főbejáraton a lépcsőkkel nem volt kedvem megküzdeni, és amúgy sem tűnt úgy, mintha nyitva lenne a templom. Szembejött velem két fiatalember, megdöbbenésemre köszöntek nekem. Otthon ez már csak falun szokás. Mondjuk Galgóc is egy "nagy falu" 21 999 fős lélekszámmal.

galgoc_templom_2019_01_kisebb.jpg

Hazafelé rám sötétedett, elfáradtam, így teljesen Márta nénire hagyatkoztam. Nekem fogalmam sem volt, merre járok, párszor ő is vakarta a fejét, újra is tervezte az útvonalat. Nem élveztem az utat, nem látok jól sötétben, esőben, szembejövő fényben. Dög lassan mentem. Hazaértem. Különös érzés otthonnak hívnom az ideiglenes szálláshelyemet.

Másnap talán a víz lesz az úr? Úgy tűnik, nem. Délután kettőre eldöntöttem, ma sem megyek uszodába, ezt a döntést megpecsételendő, kibontottam egy sört ideiglenes otthonkámban. (Mentségemre legyen mondva, ahogy hazaértem Magyarországra, "rohantam" egy uszodába, lehet, csak azért, hogy a lelkiismeretemet elcsöndesítsem.) A "ma sem úszunk döntésemben"-szerepet játszik, hogy van még némi víziszonyom, fogalmam sem volt milyen mély a medence, és most nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy sok segítséget kérjek. Ja, és hab a tortán: a sós fürdő után a bőröm érzékenysége miatt muszáj lenne egy zuhanyért is harcolnom. Ha több napot lehetnék itt, rávenném magam a kalandtúrára, így nem.

Most viszont jobb nekem ez a nyugi. Írnom jobb, előre és hátra tekintenem a jelenemből. Nagyon fontos logisztikai tapasztalatai vannak ennek a pici útnak az áprilisi nagy zarándoklat szempontjából. Terveztem, hogy kisebb (teszt)utakra elmegyek a zarándoklat előtt, ez volt az első, örülök minden tapasztalatának. Ha nem is kétnapi sós vízben lebegés, hanem egy nap galgóci kalandozás és egy nap írás volt a végeredménye ennek a kiruccanásnak, örülök, hogy eljöttem. A dokumentumírásnak, fotózásnak nagy hasznát veszem majd a Why Me? zarándoklaton.

(A hazaútról még ezen a héten jön a következő bejegyzésünk. Figyeljétek, olvassátok!)