A Why me? – Európai zarándoklat Mercedes-Benzzel projektünk egyik fókusza­ a társadalmi érzékenyítésről szól. Arról, hogy a zarándokúton összegyűjtsek működő jó gyakorlatokat a környező, a haladóbb szemléletű országokból, hogy itthon majd implementálni, adaptálni tudjuk az új ismereteket a helyi viszonyoknak megfelelően. Célunk: valódi változást elérni az akadálymentesség, a társadalmi érzékenyítés terén.

Egyenértékű legyen a szellemileg ép, a testi fogyatékos és mindenki más a törvény előtt. Tudjuk, hogy jog alapján elvileg biztosított ez, (bár a súlyosan értelmi sérült emberek kizáró gondnokság alá való helyezése erősen aggályos) de más kérdés, mi valósul meg az írott szóból a gyakorlatban, tudniillik a megváltozott munkaképességűek 87%-a hazánkban ma munkanélküli. Ez pedig ellehetetleníti az önálló lakhatás, életvitel lehetőségét, ezáltal infantilizáló hatással bír. A sérült emberek társadalmi esélyegyenlőségének számomra legfőbb kihívása: nincs a környezetünk ahhoz hozzászokva, hogy ún. vegyes házasságok szülessenek, és mi vérszerinti, vagy örökbefogadó szülők lehessünk. Ezen kérdésekre adandó válaszokat, jó gyakorlatok élményét szeretném megtapasztalni személyes találkozások révén, és hazahozni európai zarándoklatom során.

Akadálymentes autózás, mint a jogérvényesítés kiváló eszköze

Jogsim: Huszonegy éves korom óta van jogosítványom. Huszonkilenc éve vezetek. Na, hány éves a kapitány? Korengedménnyel már öt éve lehetett volna (így gondolkozik egy autóőrült) akkor, egy szóval késeinek éreztem huszonegy évesen megszerezni a jogsit. Sokat harcoltunk érte, én is, családom is. Akkor még a lábamon jártam, nem voltan részlegesen bénult, úgy engedélyezték az orvosit, ha a saját kockázatunkra megépítünk egy kis Polskit, speciális végtagméreteimre szabva. Karjaim és lábaim hossza kb. fele az átlagnak, de úgy is mondhatom, a többieknek van kétszer olyan hosszú lába és karja, mint nekem.

Megépítettük. Elsőre levizsgáztam. Nem produkáltam magam a vizsgán, mint sok fiú, ezzel a bukásba sodorva magát, ezerszázalékosan koncentráltam, lassan… Oktatóm megjegyezte a vizsgabiztosnak: ez a csávó biztosra megy. Dicsérő szavai a mai napig a fülemben csengenek - „Péternek a vezetés a vénájában van.” Addigi életem legboldogabb napja volt, 1989 júniusában.

Lakhatás: Majdnem 40 évet éltem tizenegyedik kerületi, budapesti gyerekként, de most az ötven felé közeledve másodjára sodort az élet erdőszéli, falusi házba, állatokkal teli egyedüllétbe. Könnyebb ezeket a házakat komfortossá tenni számomra, mint az emeleti lakásokat. Itt például közvetlenül be tudok állni autóval a bejárati ajtóm elé, ami hasznos bevásárlás után.

Első emeleti, társasházi lakásnál ezt kissé bajos kivitelezni. Volt, amikor azt is meg tudtam oldani, hogy egyszerre két autóm legyen, ami első blikkre luxusnak tűnhet, pedig csak a biztonságomat szolgálja. Nekem tényleg az autóm a lábam. Érhet 5 milliót egy autó, de akár 50 ezret is, előfordulhat, hogy nem indul, defektes, kiütik alóla a futóművet. Bármi. "Shit happens” - mondaná a művelt francia.

Közlekedés: Elsőre két VW Golf II-esem volt, Szadán. Vicces kalandokat éltem át velük. Nem maradt a kettő túl sokáig a tulajdonomban, a nagy fogyasztású benzinest követte a takarékos dízel. Emlékszem, mikor az egyik lerobbant és otthagytam egy vendéglő parkolójában, jó pár napig. Aztán jött egy telefon a vendéglő tulajdonosától (éppen eladásra hirdettem azt az autót és megtalálta a szélvédőjén a telefonszámomat), és szólt a hang a mobilban, vigyem már el onnan, útban van. Vittem - egyedül a kettőt. Vontatókötélre kötöttem a beteget, egyenesbe raktam a kormányát, és 10-20 métert arrébb rángattam, úgy, hogy nem ült benne senki. – Magamon is röhögtem. Végül trélerrel vittük el a doktorhoz.

Munkahely: Amikor az első Mercim megvettem, épp egy multinál dolgoztam. Őt már a rendszám alapján neveztem el, így lett Lajos bácsi, a munkásember Lajos bácsi. Munkás ”ember”, mivel építkezésekhez hordtam vele alapanyagokat, közel 10 családot költöztettem vele, húzta rendszeresen az 5 méteres utánfutót. Szívós volt.

A multinál akkor már több mint tíz éve nagy hangsúlyt fektettek az esélyegyenlőségre, akár pozitív diszkrimináció árán is - aminek nem igazán vagyok feltétlen híve, fogok még erről beszélni, eleget -, ezért biztosították számomra, hogy egyszerű munkavállalóként beállhassak a vezetőknek fenntartott garázsba, közvetlenül a lift mellé. Igen fontos segítség volt ez nekem, esős-havas évszakokban nem kellett bőrig áznom, akkor még mankózva, vagy munkaidő leteltével havat kotornom mankómmal, a szélvédőmről. „Úriasan” kiállhattam a meleg garázsból.

A garázsból, ahol két Mercedes-Benz is állt a vezetői szinten - a Saab- és Ford-flotta tengerében -, elég közel egymáshoz. Az atyaúristen főnöké, egy 2 éves Mercedes-Benz S Klasse, és az enyém, egy csinos zöld 124-es, ami árban/forintban jó, ha az 5%-át elérte az övének. Robinak hívták a nagyfőnököt, közvetlen volt velem, jó érzés volt, amikor összefutva vele a konyhában vagy a liftben, mercis kalandjainkról „sorstársakként”, eszmét cseréltünk.

Az a bizonyos arany Mercedes Benz S Klasse 350…

Örömmel nosztalgiázott nekem nem egyszer, egy kávé mellett - „nekem is volt Mercedes 124-esem, nagyon szerettem!” Én meg magamban értetlenkedtem - „Miért adtad el?” Nem lett volna szabad. Mókás helyzeteket is teremt az esélyegyenlőség. Akadálymentes mosolyt szül.

… és Lajos bácsi a munkás”ember” egy szlovén nyaraláson

Amikor április 8-a után megszületett bennem a terv, hogy el akarok utazni Európába, külső és belső élmények megélése céljából, lelki szemeim előtt megjelent az ideális jármű képe, ami meglepő módon egy Mercedes 124-es modell volt, és mivel lakni is szeretnék benne, így jutott a választás az életemben oly rég halogatott kombira. Felkerestem Merci-doktoromat, Gyula barátomat, segítsen választani az internet kínálatából, türelemmel.

Dilemmám több oldalú volt: benzines vagy dízel legyen az autó, illetve "viseltesebb" állapotú (amit majd mi építünk újjá), vagy szépen kabantartott, drágábbat válasszunk. Féltem a dízel kombitól, mert az olyat többnyire munkaautónak használják, és elnyűhetetlensége miatt képesek elhanyagolni, mondván, úgyis mindent kibír, és többnyire akkor adják el, ha már tényleg sír szegény az alapos, és költséges karbantartásért, 1,5 millió futott kilométer után. Továbbá azért is távolodtam a dízel gondolatától, mert az Európában erősödő dízelfóbia okán egyre több nagyváros központjából kezdik őket kitiltani. És az esélyegyenlőség jegyében ez jogosan vonatkozik a mozgássérült sofőrökre is.

Hosszú keresgélés után két autó került a fókuszunkba. Egyik Fehérváron, külföldi papíros, elhanyagolt, fincsi 2,2-es benzines, 16 szelepes sornégy, ami 150 paci lakhelye, gyárilag. Első körben, laikus szemmel néztük meg Erikával, és mivel nem igazán tűnhettünk tapasztalt autószakértőknek, a nepper is úgy kommunikált velünk; szívélyesen, mint egy bútorkereskedő. Láttuk lesz vele meló, +regadó, magyar rendszám, mégis úgy ítéltük meg, jöjjenek a szakértők, Gyula és a tréleres barátom (mivel, ha történik is adásvétel, még nem a saját kerekein fog távozni a Merci).

Úgyhogy ment a tréler és a szakértő, de bárcsak ne mentek volna; utólag kiderült, energiapazarlás volt. Láttukra a „kereskedő” hangneme átváltott rafinált nepperébe, miután a barátaink első blikkre kb. félmilliós anyagi ráfordítást, és kéthónapi munkát diagnosztizáltak rajta. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy fényezni is kell, ha szép autóval akarok krúzolni Európában. A tulaj igencsak rábeszélt volna minket, mondván, ennél jobbat úgy sem találunk, mert ugye, 25 év körüli autókról beszélünk, ami mind ilyen vagy rosszabb. Így végül visszavonultunk Budapestre, a tanulsággal: elsőre nemet kell tudni mondani.

Kevesebb mint egy hónapon belül találtunk sokkal szebbet, jobbat. Egy imádni való zöld kombit, 230 benzint, ismerem azt a motort első az Mercimből, finom, bár tud zabálni, de olyan megbízható, hogy elmegy akár a Holdig és vissza. Csíkos oldalú, nem burkolt, ő az első kiadása a 124-nek, mondják rá, hogy kevésbé elegáns, de nem tárolja a vizet a műanyagborítás a küszöbön, ajtókon, ami paradicsomi állapotokat teremt a rozsdadémon burjánzásának. 30 éves - amikor gyártották, még állt a berlini fal. Veteránnak félretett, picit hordozta a nem-használat apró nyűgjeit, relatíve nem volt olcsó. Mindezeket mérlegelve, hosszú tépelődés után megvettem.

PPP – Pixwi a Parkoló Parádén

Három hónapos vér, veríték és örömkönnyek folyamán elkészült a jövendőbeli utazás alanya, és eljuthattunk benne az első nyilvános fellépésére a Totalcar Parkoló Parádéjára, ami az autóőrültek egyik paradicsoma. Olyasmi tér, mint macskadédelgetőknek egy macskakiállítás, dicsekedő-fórum a kedvenceinkkel. (Az autó számomra történő átalakítási folyamatáról, akadálymentesítéséről, és egy típushiba viszontagságos orvosolásáról a következő poszt szól majd, utána írok a zarándoklat további, két fő küldetéséről.)

Szó volt már róla, hogy ez a 124-es kombi az ötödik Mercim, vagyis van némi tapasztalatom a típus tulajdonságairól, vezethetőségi karakterisztikájáról. Optikai csalódás, nagyobbnak tűnik, mint a szedán verzió, valójában csak két centivel hosszabb, 476 cm, plusz vonóhorog. Nekem fontos, hogy tisztában legyek az autóm méreteivel, pl., milyen széles (175 cm), ezáltal sokkal otthonosabban tudom vezetni. Ez az első kombim, mókás érzés, hogy tolatáskor másképp kell értékelni a tárgyak távolságát. Mivel 30 éves, veteránkorú, mehetne OT-vizsgára, ahová nem valószínű, hogy fog; megfogadom Csikós Zsolt barátom ezzel kapcsolatos tanácsait. Egyelőre számomra több az előnye így, mintha OT-s rendszáma lenne, és az arra kötelezően vonatkozó szabályok alatt állna.

Olyan érzés vezetni, mint egy 8 éves autót. Ő már 100%-osan hozza a Merci-fílinget, a Pest megyei „hullámos” állapotú közutakon. Futóműve porcikái, a gömbfejek, szilentblokkok, stabilizátorpálcák szép állapotban vannak, ezért tud lágyan, biztonságosan ringatózni. Nem volt törve, vonalai szépen állnak. Nem hordtak vele káposztát, gyümölcsöt, lyukas meszeszsákot az óriási rak- és jövendőbeli lakrészében, ezért is újszerű a hátsó fertálya kívül-belül. Igazi sleeper, meditációs élmény vele „vonulni”, gurulva gyönyörködni a tájban, de ha felbosszantják, megy mint az állat.  Szeretem magam alatt a sportosan hangos autókat, de az ő halksága jól esik - lassít engem is.

Kiértünk vele a Parkoló Parádéra, s amikor helyet kerestünk, megpillantottunk egy Mercedes-szekciót. Jó érzés volt beállni közéjük. Örültek nekünk, hiányzott a repertoárból egy 124 kombi.

Az örömködés mellett nem titkolt célunk volt találkozni, beszélgetni, Bazsó Gábor Karottával, a Totalcar ügyvezető igazgatójával, mert az alapos szervezői munka mellett az ilyen ambiciózus projekt megvalósításához (Why Me? - Európai zarándoklat Mercedes Benz-zel) szükség van olyan eszmei támogatókra, mint ő, vagy éppen Radnóti Zoltán rabbi. Hogy az álom ne köddé, hanem realitássá váljon.

Karottával az autófanok közös nyelvét beszéljük, közvetlensége révén is könnyen megértjük egymást. Miután elismerően gyönyörködött Pixwi műszaki állapotán és az autó átalakításán, amivel számomra is akadálymentes a vezetése - köszönet érte a blog elején említett Merci Doktor, Virágh Gyula alkotói munkájának -, felvázoltuk neki a zarándoklat hármas célját, amit fontosnak tartott. Érti, hogy az autószeretetet, mint eszközt dolgoztatjuk a társadalmi érzékenyítés és önmagam határainak feszegetésére céljából. Valamint a zarándoklat további fókusza, a sérült emberek „nem normálissá” címkézésének szörnyű történelmi következményeit elismeri tényszerű kutatómunkának, melyet annak érdekében végzünk, hogy a téma méltó helyet kapjon a világ és a magyarok emlékezetpolitikájában.

Az előző blogom végén ígértem, hogy a Why Me? - Európai zarándoklat Mercedes-Benzzel-utamról folytatom a történetem, ma azzal, miért éppen a Mercit választottam útitársamul.

Így is lesz most, de előtte megköszönöm nektek a sok visszajelzést, amit kaptam, és hogy ilyen sokan olvastatok. Köszönöm.

Másrészt az indulásom dátuma: 2019 március. Még itt vagyok ám! 

Öt Mercim volt az elmúlt 8 év alatt, mind 124-es, ebből kettő még megvan, és sokáig maradnak is velem.

Kerültem a dízeleket abbéli félelmemből, hogy már nagyon leharcolhatták őket. Később kiderült, alaptalanul aggódtam. Első hallásra dőzsölésnek tűnik, hogy két autóm van, pláne egy roki srácnak (rocky hi-hi), de az nem köztudott, hogy az együttes piaci értékük 1,5 millió forint, ami közel annyi, mint egy kb. 7 éves, automataváltós Suzukié, ami 9 liter körül fogyaszt. A 25 éves, 200-as Merci dízelem, bő 1 milliós futásteljesítmény után 7 litert fogyaszt, és a rezsiköltsége nem magassabb egy Swiftnél. Mivel vidéken élek, erdő szélén, 1 km-re a buszmegállótól, nem akadálymentes járművek pontjától, ezért biztonságot ad, ha két autóm van. Mert Mercialábam...

Családom férfiága genetikus Merci betegségben szenvedett, így nem meglepő, hogy engem is ledöntött lábamról a kór. Dédapám Maybachja, apám meg nem valósult álma, nagybátyám amerikai kiadású állólámpása, bátyám állólámpása után én is vágytam csillagos cirkálóra. Nézegettem eladó Benz 115-ösöket, olyanokat, mint a tesómé volt, de nem mertem bevállalni, hiszen őket már nem szabad használni a sós, téli utakon.

Sokat vártam az elsőre. 42 évesen vettem meg, akkor ő már a kilencedik autóm volt, egy világoszöld, Merci 124-es. Hihetetlenül elegáns, csomagtartója lökhárítóig nyílik. Akko még ódzkodtam a hathengerestől, így a legnagyobb négyhengeresre, a 230-asra esett a választásom, hogy legyen benne kakaó…

Neve: Lajos bácsi, a kép alapján kitalálható, miért. 120 ezer km-t éltünk meg együtt, volt, hogy elhúzott egy tonnát, ha kértem tőle. Ő tanított meg utánfutózni. És volt egy olyan extrája, ami a versenyvérű emberek vágyainak tárgya: a sperr-differenciálmű. Semmilyen hóban, mocsárban nem akadt el.

A következő volt a nagy szerelem: Gika, 320-as, sorhat benzines. 220 „lovacskával”. Ma már belátom, hiba volt akkor, nem megtermelt pénzem rá költenem, nem lett volna szabad bevállalnom, mert egy ilyen projektautóhoz erős bevételi oldallal kell rendelkeznie a tulajnak, ami nekem nem volt. Ez predesztinálta a közel hároméves kapcsolatunk végkifejletét.

Ha Lajos bácsi volt a hű feleség, Gika volt a csábos szerető; anélkül mondom ezt, hogy genderelméleti fejtegetésbe kezdenék. Rendkívül elegáns, feketetéllő kék-metál, szinte full extrás. Szép, megbízható állapotra hoztam fel, de a démont nem akartam látni magam előtt, amely a rozsda rémképében okozott álmatlan éjszakákat.

Vele estem át a tűzkeresztségen; vele voltam először igazi autóversenyen, nemcsak szabad edzésen. Felejthetetlen élmény a mai napig. Nagyon fontos tapasztalat volt vele pályaversenyeznem, olyan aszfalton, aminek a leggyorsabb pontján mentünk 130-cal. Volt, hogy ízig-vérig verseny-Ladától tíz másodpercre voltam egy körben, volt, hogy egy Z3-as BMW-ét megvertem – egy kézzel kormányozva, mert a jobb kezem a fék-gázkaron, automataváltóval, ami rajtnál időveszteség, nem pontos fékkel, utcai futóművel és utcai gumival.

Lengett szegény, mint a babakocsi… Igen, „örök fájdalom”; ha kaphatott volna ültetett, stabil futóművet és pályagumit, mint a mostani dízelem, bő 15 másodpercet gyorsult volna körönként.

Sokat használtam utcán, ott megmutatkoztak a nyilvánvaló hátrányai, gurulva fogyasztott 11-et, vegyesen tizennégy litert, padlógázon tizenhatot és bőven fölötte. De akkor is, „full gáznál” nyújtotta azt az igazi élményt, amire ő született. 90-nel közlekedni olyan gyötrő létezés volt kettőnk számára, mint Madách Ember tragédiájában Michelangelónak széklábat faragni a falanszter-színben. Persze, megnéztem mennyi a vége: 210 km/óra Hamburg felé… az autópályán.

A hétfői blogban írok végre zarándoklatom főszereplőjéről, a vadonatúj-30 éves, frissen felújított - dicsérve Merci-doktorom, Gyula gondos keze munkáját -, OT- (oldtimer-)közeli állapotban lévő, olívazöld, 124-es 230 benzines PIXWI-ről.

Mercim a lábam

Úton vagyok. Egy 15 000 kilométeres európai körút első napján. Lassan 12 órája vezetek. Végre. 10 hónappal a „szigorúan vad” ötlet születése után, szervezés, csapatmunka, áldozatok eredményeképp itt vagyok az Alpokban, magasabban már, mint a Kékes, egy osztrák kis faluban, egyedül.

Felavatom végre a 30 éves kombi Mercim lakrészét, van benne hűtő, mikrohullámú sütő, kényelmesnek hazudott ágy. Nem túl nagy nekem, mint egy mentőből átalakított hippi lakóautó, nem kicsi, mint egy négyajtós szedán. Mercedes 124 230, kombi, a legnagyobb négyhengeres benzinmotorral, ami az egyik legjobb verzió. Nyugtatóan zöld színű veterán, mint az alpesek fenyvesei. Akár el is rejtőzhetünk a bokrok sűrűjében.

Az első éjszaka, kellemes, 18 fok lehet odakint. Hihetetlen, hogy végre itt vagyok! Eszembe jut Helen Keller, amerikai siket-vak írónő vezérelve: „Az élet egy nagy kaland vagy semmi.” Hát, az. Kedves, nyugodt osztrák falukon át értem ide, eldöntöttem, autópályán nem megyek, mert meg akarom ismerni a vidékeket, átélni a tájak különbözőségeit, nem csak száguldani a sztráda betonján. Árad az osztrák táj nyugalma, jó érzéssel tartom be a sebességhatárokat a megálmodott, vágyott autóval.

Így legyen. De most még csak a laptop előtt ülünk, és azon dolgozunk, hogy ez valósággá váljon.

Galgó és a Merci

Legalább 25 éve vagyok a legalább 25 éves Mercik szerelmese. Vannak, akik Galgónak hívnak, egy különleges, 120 cm magas férfitestben élek, gerincbonyodalmaim következtében részlegesen bénultam. Mankót, kerszéket és a Mercimet használom, hogy eljussak A-ból B-be. Kalandvágyó, igazságkutató ember vagyok. Az ötödik ikszemet taposva már rájöttem arra: annyiféle igazság létezik, ahányféle ember él körülöttünk.

Szeretem a komfortzónám határait tologatni: meg akarom ismerni, hogy a félelmeimnek milyen szerepe van az életemben, meg akarom tanulni ezen félelmeket erősséggé alakítani, hogy adott esetben miként lehet az "ellenségből" tanítómester vagy barát. Eddig kétszer vettem részt életemben tűzön járáson, lógtam már kötélen harmincméteres szakadékban és az elmúlt két évben autóversenyzőként harcolok a kanyarokkal és a másodpercekkel.

Olyan családból származom, amelynek gyűlölt-imádott fétistárgya az autó. Apám születésem előtt halt meg autóbalesetben, ennek a traumának hatásaként anyánk féltett minket a "démontól". Naná, hogy éppen ezért, szinte mágikusan vonzódtunk a "tiltott gyümölcshöz". Bátyám, András, autószerelő lett, együtt bandáztunk tinédzserként és hamar az autóversenyek világában találtuk magunkat.

Mindig is a hátsókerék-meghajtású autók vonzottak. Az álomautó a Zsiguli volt, isteneinket Stasys Brundzának és Hideg Jánosnak, hívták. Hamar kiderült, nekem semmi közöm nem lesz a Zsiguli-Ladákhoz vagy az öreg Moszkvicsokhoz, mert nem voltunk képesek úgy átalakítani, hogy vezetni tudjam őket, biztonságosan. Biztonságtalanul persze vezettem őket,… a kormánykerékbe kapaszkodva, félig függeszkedve, mint a huzódzkodó rúdon, fenekemmel a vezetői lábtérben az ülésnek támaszkodva lógtam, így a kuplungolás pillanatában nem láttam ki a kormány mögül. Semmit. De tényleg. Ezzel együtt 29 éve vezetek és az elmúlt 8 évben végre csak 124-es Mercik büszke tulajdonosaként. 

Az elmúlt hónapokban belevágtam életem talán egyik legnagyobb vállalkozásába, amiben lesz sok mercis kaland, remélem kevés szerviz, sok kutatás, felfedezés, sok ilyen-olyan élmény. 2019 tavaszán elindulok egy 15 ezer kilométeres európai zarándokútra a 30 éves, gyönyörűen átalakított, zöld Mercimmel.

Az útnak Why Me? – Európai zarándoklat Mercedes-Benzzel  Európai zarándoklat a társadalmi érzékenyítés felé a címe.

Ennek a blognak az a célja, hogy informáljon titeket a Why Me? zarándoklatról, magam és a Merci felkészítéséről, az útról és a hazaérkezésről.

Heti két alakalommal jelentkezünk a blogunkkal.

Instagram- és Facebook-oldalunk októberben indult.

Kövessetek, osszátok meg a blog linkjét és a jövőbeli vlogokat! Köszönjük!

„Újra élednek a vágyak a szívemben, útnak indulok, és érzem, hogy szabadnak születtem.”

/Piramis - Szabadnak születtem/