A Why me? – Európai zarándoklat Mercedes-Benzzel projektünk egyik fókusza­ a társadalmi érzékenyítésről szól. Arról, hogy a zarándokúton összegyűjtsek működő jó gyakorlatokat a környező, a haladóbb szemléletű országokból, hogy itthon majd implementálni, adaptálni tudjuk az új ismereteket a helyi viszonyoknak megfelelően. Célunk: valódi változást elérni az akadálymentesség, a társadalmi érzékenyítés terén.

Egyenértékű legyen a szellemileg ép, a testi fogyatékos és mindenki más a törvény előtt. Tudjuk, hogy jog alapján elvileg biztosított ez, (bár a súlyosan értelmi sérült emberek kizáró gondnokság alá való helyezése erősen aggályos) de más kérdés, mi valósul meg az írott szóból a gyakorlatban, tudniillik a megváltozott munkaképességűek 87%-a hazánkban ma munkanélküli. Ez pedig ellehetetleníti az önálló lakhatás, életvitel lehetőségét, ezáltal infantilizáló hatással bír. A sérült emberek társadalmi esélyegyenlőségének számomra legfőbb kihívása: nincs a környezetünk ahhoz hozzászokva, hogy ún. vegyes házasságok szülessenek, és mi vérszerinti, vagy örökbefogadó szülők lehessünk. Ezen kérdésekre adandó válaszokat, jó gyakorlatok élményét szeretném megtapasztalni személyes találkozások révén, és hazahozni európai zarándoklatom során.

Akadálymentes autózás, mint a jogérvényesítés kiváló eszköze

Jogsim: Huszonegy éves korom óta van jogosítványom. Huszonkilenc éve vezetek. Na, hány éves a kapitány? Korengedménnyel már öt éve lehetett volna (így gondolkozik egy autóőrült) akkor, egy szóval késeinek éreztem huszonegy évesen megszerezni a jogsit. Sokat harcoltunk érte, én is, családom is. Akkor még a lábamon jártam, nem voltan részlegesen bénult, úgy engedélyezték az orvosit, ha a saját kockázatunkra megépítünk egy kis Polskit, speciális végtagméreteimre szabva. Karjaim és lábaim hossza kb. fele az átlagnak, de úgy is mondhatom, a többieknek van kétszer olyan hosszú lába és karja, mint nekem.

Megépítettük. Elsőre levizsgáztam. Nem produkáltam magam a vizsgán, mint sok fiú, ezzel a bukásba sodorva magát, ezerszázalékosan koncentráltam, lassan… Oktatóm megjegyezte a vizsgabiztosnak: ez a csávó biztosra megy. Dicsérő szavai a mai napig a fülemben csengenek - „Péternek a vezetés a vénájában van.” Addigi életem legboldogabb napja volt, 1989 júniusában.

Lakhatás: Majdnem 40 évet éltem tizenegyedik kerületi, budapesti gyerekként, de most az ötven felé közeledve másodjára sodort az élet erdőszéli, falusi házba, állatokkal teli egyedüllétbe. Könnyebb ezeket a házakat komfortossá tenni számomra, mint az emeleti lakásokat. Itt például közvetlenül be tudok állni autóval a bejárati ajtóm elé, ami hasznos bevásárlás után.

Első emeleti, társasházi lakásnál ezt kissé bajos kivitelezni. Volt, amikor azt is meg tudtam oldani, hogy egyszerre két autóm legyen, ami első blikkre luxusnak tűnhet, pedig csak a biztonságomat szolgálja. Nekem tényleg az autóm a lábam. Érhet 5 milliót egy autó, de akár 50 ezret is, előfordulhat, hogy nem indul, defektes, kiütik alóla a futóművet. Bármi. "Shit happens” - mondaná a művelt francia.

Közlekedés: Elsőre két VW Golf II-esem volt, Szadán. Vicces kalandokat éltem át velük. Nem maradt a kettő túl sokáig a tulajdonomban, a nagy fogyasztású benzinest követte a takarékos dízel. Emlékszem, mikor az egyik lerobbant és otthagytam egy vendéglő parkolójában, jó pár napig. Aztán jött egy telefon a vendéglő tulajdonosától (éppen eladásra hirdettem azt az autót és megtalálta a szélvédőjén a telefonszámomat), és szólt a hang a mobilban, vigyem már el onnan, útban van. Vittem - egyedül a kettőt. Vontatókötélre kötöttem a beteget, egyenesbe raktam a kormányát, és 10-20 métert arrébb rángattam, úgy, hogy nem ült benne senki. – Magamon is röhögtem. Végül trélerrel vittük el a doktorhoz.

Munkahely: Amikor az első Mercim megvettem, épp egy multinál dolgoztam. Őt már a rendszám alapján neveztem el, így lett Lajos bácsi, a munkásember Lajos bácsi. Munkás ”ember”, mivel építkezésekhez hordtam vele alapanyagokat, közel 10 családot költöztettem vele, húzta rendszeresen az 5 méteres utánfutót. Szívós volt.

A multinál akkor már több mint tíz éve nagy hangsúlyt fektettek az esélyegyenlőségre, akár pozitív diszkrimináció árán is - aminek nem igazán vagyok feltétlen híve, fogok még erről beszélni, eleget -, ezért biztosították számomra, hogy egyszerű munkavállalóként beállhassak a vezetőknek fenntartott garázsba, közvetlenül a lift mellé. Igen fontos segítség volt ez nekem, esős-havas évszakokban nem kellett bőrig áznom, akkor még mankózva, vagy munkaidő leteltével havat kotornom mankómmal, a szélvédőmről. „Úriasan” kiállhattam a meleg garázsból.

A garázsból, ahol két Mercedes-Benz is állt a vezetői szinten - a Saab- és Ford-flotta tengerében -, elég közel egymáshoz. Az atyaúristen főnöké, egy 2 éves Mercedes-Benz S Klasse, és az enyém, egy csinos zöld 124-es, ami árban/forintban jó, ha az 5%-át elérte az övének. Robinak hívták a nagyfőnököt, közvetlen volt velem, jó érzés volt, amikor összefutva vele a konyhában vagy a liftben, mercis kalandjainkról „sorstársakként”, eszmét cseréltünk.

Az a bizonyos arany Mercedes Benz S Klasse 350…

Örömmel nosztalgiázott nekem nem egyszer, egy kávé mellett - „nekem is volt Mercedes 124-esem, nagyon szerettem!” Én meg magamban értetlenkedtem - „Miért adtad el?” Nem lett volna szabad. Mókás helyzeteket is teremt az esélyegyenlőség. Akadálymentes mosolyt szül.

… és Lajos bácsi a munkás”ember” egy szlovén nyaraláson