Mercim a lábam

Úton vagyok. Egy 15 000 kilométeres európai körút első napján. Lassan 12 órája vezetek. Végre. 10 hónappal a „szigorúan vad” ötlet születése után, szervezés, csapatmunka, áldozatok eredményeképp itt vagyok az Alpokban, magasabban már, mint a Kékes, egy osztrák kis faluban, egyedül.

Felavatom végre a 30 éves kombi Mercim lakrészét, van benne hűtő, mikrohullámú sütő, kényelmesnek hazudott ágy. Nem túl nagy nekem, mint egy mentőből átalakított hippi lakóautó, nem kicsi, mint egy négyajtós szedán. Mercedes 124 230, kombi, a legnagyobb négyhengeres benzinmotorral, ami az egyik legjobb verzió. Nyugtatóan zöld színű veterán, mint az alpesek fenyvesei. Akár el is rejtőzhetünk a bokrok sűrűjében.

Az első éjszaka, kellemes, 18 fok lehet odakint. Hihetetlen, hogy végre itt vagyok! Eszembe jut Helen Keller, amerikai siket-vak írónő vezérelve: „Az élet egy nagy kaland vagy semmi.” Hát, az. Kedves, nyugodt osztrák falukon át értem ide, eldöntöttem, autópályán nem megyek, mert meg akarom ismerni a vidékeket, átélni a tájak különbözőségeit, nem csak száguldani a sztráda betonján. Árad az osztrák táj nyugalma, jó érzéssel tartom be a sebességhatárokat a megálmodott, vágyott autóval.

Így legyen. De most még csak a laptop előtt ülünk, és azon dolgozunk, hogy ez valósággá váljon.

Galgó és a Merci

Legalább 25 éve vagyok a legalább 25 éves Mercik szerelmese. Vannak, akik Galgónak hívnak, egy különleges, 120 cm magas férfitestben élek, gerincbonyodalmaim következtében részlegesen bénultam. Mankót, kerszéket és a Mercimet használom, hogy eljussak A-ból B-be. Kalandvágyó, igazságkutató ember vagyok. Az ötödik ikszemet taposva már rájöttem arra: annyiféle igazság létezik, ahányféle ember él körülöttünk.

Szeretem a komfortzónám határait tologatni: meg akarom ismerni, hogy a félelmeimnek milyen szerepe van az életemben, meg akarom tanulni ezen félelmeket erősséggé alakítani, hogy adott esetben miként lehet az "ellenségből" tanítómester vagy barát. Eddig kétszer vettem részt életemben tűzön járáson, lógtam már kötélen harmincméteres szakadékban és az elmúlt két évben autóversenyzőként harcolok a kanyarokkal és a másodpercekkel.

Olyan családból származom, amelynek gyűlölt-imádott fétistárgya az autó. Apám születésem előtt halt meg autóbalesetben, ennek a traumának hatásaként anyánk féltett minket a "démontól". Naná, hogy éppen ezért, szinte mágikusan vonzódtunk a "tiltott gyümölcshöz". Bátyám, András, autószerelő lett, együtt bandáztunk tinédzserként és hamar az autóversenyek világában találtuk magunkat.

Mindig is a hátsókerék-meghajtású autók vonzottak. Az álomautó a Zsiguli volt, isteneinket Stasys Brundzának és Hideg Jánosnak, hívták. Hamar kiderült, nekem semmi közöm nem lesz a Zsiguli-Ladákhoz vagy az öreg Moszkvicsokhoz, mert nem voltunk képesek úgy átalakítani, hogy vezetni tudjam őket, biztonságosan. Biztonságtalanul persze vezettem őket,… a kormánykerékbe kapaszkodva, félig függeszkedve, mint a huzódzkodó rúdon, fenekemmel a vezetői lábtérben az ülésnek támaszkodva lógtam, így a kuplungolás pillanatában nem láttam ki a kormány mögül. Semmit. De tényleg. Ezzel együtt 29 éve vezetek és az elmúlt 8 évben végre csak 124-es Mercik büszke tulajdonosaként. 

Az elmúlt hónapokban belevágtam életem talán egyik legnagyobb vállalkozásába, amiben lesz sok mercis kaland, remélem kevés szerviz, sok kutatás, felfedezés, sok ilyen-olyan élmény. 2019 tavaszán elindulok egy 15 ezer kilométeres európai zarándokútra a 30 éves, gyönyörűen átalakított, zöld Mercimmel.

Az útnak Why Me? – Európai zarándoklat Mercedes-Benzzel  Európai zarándoklat a társadalmi érzékenyítés felé a címe.

Ennek a blognak az a célja, hogy informáljon titeket a Why Me? zarándoklatról, magam és a Merci felkészítéséről, az útról és a hazaérkezésről.

Heti két alakalommal jelentkezünk a blogunkkal.

Instagram- és Facebook-oldalunk októberben indult.

Kövessetek, osszátok meg a blog linkjét és a jövőbeli vlogokat! Köszönjük!

„Újra élednek a vágyak a szívemben, útnak indulok, és érzem, hogy szabadnak születtem.”

/Piramis - Szabadnak születtem/