Enbit még nem igazán mutattam be nektek. Lesz róla külön poszt is, miképp került hozzám, leinformáltan, baráti segítséggel, mit éltünk át majd' egy év alatt, de most olyan boldog vagyok a szombati versenyünk miatt, hogy muszáj elmesélnem nektek (ezért közlöm csak később a szlovák turné befejező részét).

Ha Kinwi szobrot érdemelne, akkor Enbi kettőt, egyet márványból, Stuttgartban. 25 éves, 4 évig volt német taxi, egy raklapnyi tulajdonos után került hozzám, kb. 1,5 millió kilométert futott. Minimális szervizköltséggel mentünk idáig 37 ezret. Kalandosan alakult át fekete-fehérré, nekem egyre inkább tetszik így. Kapott 300 turbódízel porlasztócsúcsokat, fel van húzva az adagolója, direktszűrőn át lélegzik, a fél lámpánál lévő lyukon kap hideg levegőt (én találtam, ki, szerelő haverom őrültnek nézett, de boldogan megfaragott egy törött lámpát e nemes célra). Három kipufogódobból egy van rajta, kellemesen mély így a hangja, nem üvölt, nem kormol. Bemérettem fékpadon: 65 pacit találtak benne, a 75-ből, nekem kevésnek tűnik. Mert nyomatékosabb, jobban pörög, automataváltó negyedikjében leforogja a 4800-at 155-ig. Ami fontosabb: harmadikban megy 110-et, ez nagyon fontos versenyen. Le van ültetve, bár az eleje még mindig magas. Előre versenyen vágott slickgumi megy fel, hátra sima, kizárólag száraz aszfaltra való. Nagyon hasznos kanyarokban, főleg ilyen gyenge motornál, meglepően szép kanyarsebesség érhető el vele. Kb. 100 kilónyi fölösleges súlyt sikerült belőle kidobálnunk. Mert sok kicsi sokra megy. 

Egész héten a versenyre készültem. Jártam autószerelő barátaimhoz, kinek, mire volt ideje, szépítgetni, olajat cserélni, kipufogózni. Fejben tanultam a pályát. Nem megyünk keresztbe, nem ralizunk, szigorúan pályázunk. Kívülről ez kevésbé látványos, viszont gyorsabb. Folyamatosan tanulom, tudom, miben kell fejlődnöm. Nagyon szeretem ezt a fókusz-érzést, lelkesít, koncentrálttá tesz. Közben imádkoztam száraz időért, mert nincs vizes gumim. Imám meghallgattatott. Még az is nekem kedvezett, hogy több balkanyar volt a pályán, mint jobb, a kézi vezérlésem miatt flottabbul tudok gyorsan, egy kézzel balra kanyarodni. Hülye dolog, de ez van.

Utolsó pillanatban lett szervizem is, ketten voltak olyan kedvesek és kijöttek a Merci-csoportból. Alapmunka - annyiból áll, hogy a pályára érkezés után és hazamenetel előtt kereket kellett cserélni, és ha lett volna valami amortizációs kaland, akkor improvizálnunk kellett volna (nem volt, Enbinek még a gépháztetejét sem kellett kinyitnunk a kintlét alatt). Szerencsére vittem egy nyomásmérős pumpát, nagy szükség volt rá, mert döglaposan vittem ki a slickeket, én hülye, így sok idő telt el, míg edzeni kezdhettem. Negyed órám maradt. Egyben nyomtam le három kört a verseny kezdetéig. Kicsikémnek meg sem kottyant. Impresszív volt.

Hideg volt, alig fagypont fölött. A 68-as rajszámot azért választottam, mert így 11 órára került sor az első rajtomra, ami az idő melegedése miatt, tapadási szempontból jobb a gumiknak. Különleges érzés várnom a rajt közeledtét. Tényleg beszűkül a külvilág, magamra és az autóra figyelek. Nem vagyok egy jó koncentráló manus, de ebben a közegben könnyen megy. Mert élvezem. Két éve állhatok ott rajtoknál, 1985 óta - első raliverseny-látogatásom óta álmodoztam róla -, ezért tölt el különös boldogsággal. Lassan elhiszem magamról, hogy autóversenyző vagyok, legalábbis; az egyik énállapotom alapján.

Itt kizárólag két ellenfelem van, önmagam és a stopperóra. Jót tett a három edzőkör, sikerült figyelnem kanyarbejáratoknál a minél későbbi fékezésekre, és a minél jobb ívek megválasztására, hogy tempósabban tudjak kijönni belőlük. Mind kulcskérdés ilyen gyenge motorral. De az autó elég stabil, a legstabilabb az eddigiek közül. És még van mit fejlődnie..

Többszörösen hátrányos helyzetűek vagyunk, mi ketten; egy nehéz, hosszú autó, nem kézi váltós, nem lehet rajtnál ötezernél eldobni a kuplungot, elvileg csak alapjáratról lehetne rajtolni, ami azonnal egy másodperc veszteség volna, ezért ki kellett kitalálnom valamit. Feltekertem az alapjáratomat a kézi vezérlésen kétezerre, ez fékezések után is jó, mert nem kell túl mélyről erőltetni a motort, másrészt így kompenzálok a rajtnál: üresben várom az indulást, nem pedig D-ben, féken állva, zöld lámpánál, háromezernél, berántom harmadikba, és nyomás. Kemény a váltónak, tudom, de a Mercié bírja és Gyula doktornál ott pihen a tarcsi darab, Kinwiből.

Jól sikerült az első kör. Mint a kisgyerek, amikor a szülinapi ajándékot bontogatja, oly izgatottan nyomkodtam a telóm, hogy lássam az frt.hu honlapján az azonnal látható köridőket. 3.11-et mentem, mivel más a pálya, csak arányaiban látom a többiekhez hasonlítva, de így is tudom, gyorsabb, mint korábban Enbivel, vagy legutóbb a Suzukival volt. Megérte vér, veríték, könnyek közt küzdenem, hogy pontosabb legyen az autó.

A második körre tovább gyorsultam, javítgattam a hibáimat, bár azzal kezdenem kell még valamit, hogy repkedek az ülésemben. Utána jött az ebédszünet. Nem szeretek versenyen normálisan ebédelni a pozitív stressztől összeszűkült gyomrom miatt, ezért általában csak csipegetek. Így is utolért a kajakóma. Már kezd viccesen tendenciózussá válni, hogy mindig a harmadik körben futom a leggyengébb időt. Most is így történt, ezen muszáj változtatnom a jövőben. Negyedik körre beült mellém Dani, akinek hálás vagyok, hogy kijött nekem szerelni. Akkorra jött meg a kedve. Megvallom, nem szeretem, ha versenyre utas ül mellettem, csak edzésen, mert minden tíz kiló súly számít. Most örültem neki - ő is, ahogy láttam -; és jobb időt mentünk az ominózus harmadiknál.

A végén mínuszolják a leggyengébb körünket. Meglett a várt végítélet. Abszolútban, 62 indulóból, 55 célba érkezőből 45. lettem, ami az eddig legjobb eredményem, jobb, mint amikor a 220 lóerős Mercimmel versenyeztem. Ladák közt 1600 cm3-ig, négy tizeddel lemaradva a második lettem volna. Nagyon boldog voltam. Úgy éreztem magam, mint egy műlábú, látássérült futó, aki a négyezer méteres futáson tíz ép testű versenyzőtársa előtt végez. A versenyt követő napok óta folyamatosan azon jár az agyam, miként tudunk Enbivel jobban gyorsulni, ezzel a 2000-es szívódízel motorral. Sikerülni fog.

Miért is jó autóversenyzőnek lenni? Nem tudom megmagyarázni. Csak azt érzem, ha ebbe mélyen belegondolok, elönti arcomat a nyugodt mosoly, ami ritka vendég a pofámon. Nekem erre a kérdésre Róna Péter 1981-es Autóversenyzők című dokufilmjének utolsó mondata adja meg a választ, Kristóf Tibor tolmácsolásában: „odagördülni a rajthoz, felvenni a bukósisakot és eljutni egy bennük vibráló dráma önmegvalósító katarzisáig…talán ezért csinálják”.

Talán. Mindenesetre, amikor köztük vagyok a pályán, boldog vagyok.

Köszönöm a fotókat Anda Irénnek, Kollár Attilának!