November végén lettem ötven éves és barátaimtól olyan meglepetés szülinapi bulit, illetve ajándékot kaptam (na jó, kicsit sejtettem valamit, már csak a kerek évforduló miatt is), amiről minden ember, és minden Merci-rajongó csak álmodhat. A kedvenc dobostortámat, a közepén ehető fotóostyával, a képen pedig a verseny dízel-Mercim. név szerint. Enbi, ahogy versenysisakban a pályán rójuk a köröket. Ezt a Mercimet szó szerint megettem, megettük a barátaimmal, de volt másik Mercim is, amit szintén „elfogyasztottam”.

Sokáig ódzkodtam a dízel Mercedesektől, így az első kettő benzines is lett. Furcsamód azért tartottam tőlük, mert valóban az a baj velük, hogy túl jók, és ezzel visszaélnek a kelet-európai tulajdonosok; kötelező szervizek nélkül addig nyüstölik őket, amíg az autók ülősztrájkolni nem kezdenek.

Amikor anyagi recesszióm kezdődött, csökkentenem kellett a benzinesbenz-használatot. Életem súlyos tévedéseként lett két VW-em; egy benzines Polóm és egy TDI Golfom. Rettenetesen megbántam mindkettőt, olyan volt a Golf a Mercedes 124-es után, mint egy fakerekű csacsifogat. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy vezeklésképp hétköznap spórolok a TDI-vel (mindenki mondja, milyen jó és gyors, akkor nekem is beválik), elvégre szerettem én már Golfot, hátha ezt is fogom, ünnepnapokra meg előveszem az imádott 320-ast. Bírtam egy ideig ezt a csiki-csuki állapotot, majd feladtam. Az igazsághoz hozzátartozik, azért is utáltam meg a TDI-t, mert háromajtós volt, ezért tortúra volt beraknom a kerszékemet és borzalmasra sikeredett benne az átalakítás, állati nehéz volt vezetni, mind biztonsági mind kényelmi szempontból egyszerűen rossz volt.

Megváltam mindkettőtől - egyiktől könnyű, másiktól vérző szívvel, s döntöttem: dízel Mercedes-Benz-időszak jön. Sokáig kacérkodtam egy 201-es Baby-Benzcel, addig tököltem, míg megvették előlem, de végül csak nem bírtam ki és megint 124-es lett belőle. Belépett az életembe Kinwi, a 29 éves, kissé viharvert 200-as dízel Mercedes-Benz. Egyedül vettem őt is. Amikor haverommal érte mentünk elvinni, csak annyit mondott: „Jézusom Péter, mit vettél már megint?” 130 ezer forint körül fizettem érte, hibás adagolóval, meglehetősen rohadt kasznival, csúszó automataváltóval (de erről lesz még szó) és borzalmas fékkel. Tízből nyolc ember azonnal bontóba vitte volna, egy szétbontotta volna donornak, egy pedig megvette volna. Én. Megvettem, beleszerettem.

Nem túl sok pénzből összeraktuk. De „hatott az átok”: mivel nem próbálhattam ki vásárlás előtt az autót, nem vihettem el próbaútra (csak akkor, amikor már beépítették számomra a kézivezérlést), csak használat közben tapasztaltam meg, hogy üzemmelegen csúszik a váltója. Ezután még 25 000 km-t ment így, még egy versenyt is kibírt... (Fun fact: volt egy kettes Golfom, aminek szintén csúszni kezdett a váltója, de az 3 kilométeren belül megállt egy Auchan-turné után, hazafelé, dugig áruval. Stuttgart és Wolfsburg között van némi különbség!)

Amikor Kinwi váltója már horrorisztikusan csúszott - olykor már a csuklós buszok is lehagytak - elmentem a XVII. kerületbe, a Ferihegyi úton túlra, Gézához, az automataváltó-mágushoz. Áldassék a neve! Annyit segített már nekem az elmúlt közel két évtizedben – átrendezte a vákuumcsöveket a váltóban, levette a vákuumot a lamellákról, ami drasztikus, de hasznos megoldásnak tűnt. Szerintem Stuttgartban elsírták volna magukat az alkotók. A nagy varázslat után sokat javult a Benzem, bírta még a munkát és két versenyen is becsülettel helytálltunk. Tudtuk, hogy végül úgyis kell egy új váltó, így megoldásként kapott egy bontott darabot 37 ezerért (halkan mondom: Suzuki-automataváltót 50 ezer forint alatt nem kapni) és még további 5000, kedves kilométert töltöttünk együtt.

Szakadt állapota ellenére hozta a Mercedes-érzést, egész gyors volt, 150 volt a végsebessége, 0-ról 100-ra 20 másodperc alatt gyorsult (ezzel 29 évesen hozta a gyári követelményt). Bő 1 500 000 km volt ekkor a motorjában. Amikor porlasztócsúcsokat kellett dörzsárazni és cserélni (ami relatíve nem vészes költség), rájöttünk, hogy megadta magát a kaszni. Azért lóg aszimmetrikusan az eleje, mert leszakadt az egyik doblemez és már nem volt értelme megjavítani. Egy év után megpecsételte kapcsolatunkat a fájó racionalitás: Kinwit szétbontottuk alkatrésznek, lelke másik dízelemben, Enbiben él tovább.

Meg kell fogalmaznom valamit, ami az első fejezet óta jár a fejemben, de még nem tudtam szavakba önteni. Számomra a „Merciség-kultusz” leginkább nem az autókról szól. Számomra szimbólum és szemlélet: elegáns, sportos, letisztultan konzervatív. A valóságom, szubjektív világom érzékeny vetülete. Öreg Merci tulajdonosának lenni nem ritkán számkivetett érzés. Túl sok előítélet kering a tág környezetemben az ilyen autókról. Talán ezért is élvezem? Pláne kétszeres mozgássérültként? Már hozzászoktam az előítéletekhez? A vén dízel Mercikkel kapcsolatban mindig megkapom a mantrát: „neked egy olcsó, fiatal, kicsi autó kell. Legyen üzembiztos, nem egy ilyen drága dög, egy csatahajó!” „De miért?” – kérdem én.

Hiszen, íme a számok: Enbi, akinek fotója az alábbi csodás tortán látható, 25 évesen, 30 000 teljesített kilométer után, 2018. áprilistól mostanáig, olajcserék és két, használt izzítógyertya cserével, bármely hidegben pöccre indul. Drága? Forintban és ráfordított időben: nem. Élményben, biztonságban, oldtimer Merci-életérzésben: igen. Nekem drága kincs.