A februári FRT verseny után Enbivel bensőségesebb lett a kapcsolatom (ha szabad ilyen szavakat használnom). Kihoztuk magunkból a maximumot és a verseny tapasztalatai után úgy tekintek a következő futam elé, hogy tudom, mindkettőnknek van még tanulnivalója. Az elmúlt hetekben vele autóztam, Pixwit kíméltem. És a pénztárcámat is, mivel a zöld kombim jóval többet eszeget. Azt vettem észre magamon, hogy a fekete-fehér versenyautómmal szívesebben közlekedek. Alacsonyabb, így könnyebb ki- és beszállnom, stabilabb, kicsit sleeper autó, lassúnak tűnik és mégsem az, főleg kanyarokban nem. Kicsit viseletes, mint a gazdája, de számos rejtett erőforrása van. Nem kell kímélni, évtizedek sebeit büszkén viseli magán. Régen leszoktam már arról, hogy az utcán száguldozzak vele, de azért jó érzés, hogy ha nincs forgalom, tempósan is el lehet vállalni vele egy kanyart. A kanyarokat jobban kedvelem, mint egyenesen nyomni.

Van egy kedvenc ralis mondásom Colin McRae-től - “Straight roads are for fast cars, turns are for fast drivers", ami magyarra fordítva kb így hangzik: “Az egyenesek gyors autóknak valók, a kanyarok gyors sofőröknek”. Szerénytelenül csupán csak ennek szeretnék megfelelni.

A képből kinyújtózkodó kutya neve: Mercedes

A márciusi versenyt végül ki kellett hagynom, igen fájó szívvel. Enbi nem úgy készült el, ahogy akartam, a benzines nagyféket jóval nagyobb átalakítást igénylő munka lett volna beszerelni, pedig attól azért vártam gyorsulást, mert azzal kanyar előtt tovább tudnék menni nyélgázon. De legalább kicseréltük az első fékbetéteket. A következő versenyre még tovább szeretném keményíteni a Mercim első futóművét (rugó, lökésgátló - alias lengéscsillapító),  keressük a megoldást.  Az utolsó szöget a februári verseny koporsójába a szervizhiány verte be. Szervizelni most senki nem ért rá (kereket cserélni, emelőzni végképp nem tudok egyedül) és - csak hogy egyik mondatomat a másikba ne öltsem -, az igazság az, hogy kétszer már voltam kint versenyen szerviz nélkül, de többet nem szeretnék. Türelemmel várjuk az áprilisi futamot - “szegény ember dízel főz.”

Enbi és Pixwi. Ez a két Merci képes a személyiségem két eltérő állapotát tükrözni: a romantikus versenyzőt és a lassú, megfigyelő állapotban lévő vándort. Mindkét részem egyfajta magányos farkas énkép-rész. Többek ők nekem a lábamnál. Fontosabbak ők nekem, mint az isten háta mögötti otthonom. Az irónia ebben az, hogy a versenyautóban van a gyenge motor, a felfedezőben az erős. Akkor most a romantikus versenyző a gyenge és a megfigyelő vándor az erős?

Pixwit nagyon féltem, néha úgy, mint Csikós barátom* (Csikós Zsolt - Totalcar újságírója) a családi szent szobrát. Pixwi utcai forgalomban csak amortizálódik, de amortizálódik az időjárástól is (tényleg, a nappaliban kéne tárolnom!), forgalomban rettegek, hogy belém szállnak hátulról. Olykor úgy érzem, túl előkelő számomra egy OT-közeli autóval járni. De lassan, tűnődve utazni, felfedezni vele a világot, arra tökéletes lesz. Ha azt mondaná egy orvos, egy évem van hátra, tuti belőle építenék versenyautót, porig ültetve (a diffizárja is erre csábít).

Pixwi és Enbi az udvaron

A versenyek mellett azon is jár az eszem, hogy mennyire lesz kemény számomra a tavaszi hadjárat. Nyilván lesz egy anyagi és energiabefektetési határa annak, mennyire tudjuk a zarándoklatra induló Mercimet (Pixwi), műszakilag elég jó állapotba hozni és mikorra készül el lakóautónak. Viszek magammal valamennyi apró alkatrészt, szerszámot és két pótkereket, de ezzel együtt simán megtörténhet, hogy lerohadok vele. Egyedül. Ami persze akkor is benne van a pakliban, ha hároméves autóval indulnék el a 9000 km-es útra.

Egyébként, akármikor megtörténhet velem ez a Pest megyei ingázásaim során. Itthon is, külföldön is segítséget kell kérnem; erre logisztikailag felkészülök. Jó kis kalandtörténetek születhetnek az effajta váratlan helyzetekből, az olvasók nagy örömére. Álljon itt egy hazai, ingázásos sztori, ami a közelmúltban esett meg velem.

Emlékszem, amikor Kinwivel jobb hátsó defektet kaptam az M5-ön. Semmi kóválygás (semmi szitálás), nem kellett látványosan megfogni az autót, csak kopogni kezdett. Éreztem, hogy a jobb hátsó kerék lett beteg. Lementem a leállósávba. Eldöntöttem, nem tudok segítséget kérni, mert nem szállok ki, hiszen dög veszélyes (mondom újra: Dög veszélyes!), nem tudom egyedül kicserélni, ezért elkezdtem gurulni a 15 km-re lévő kút  felé kábé harminccal. Tudtam, a gumi már szálszakadt lett a lassulás során, így az már tuti veszteség, de a felnit és a hátsó kerékagy-csapágyat nem akartam kinyírni. A kút közeledtével már iszonyatos hangokat adott ki a felniről leszakadt gumi, verte a kasznit. Amikor beértem az OMV-be, már nagyrészt leszakadt a felniről, mint ahogy a Formula-1-ben ez gyakran látható. A sárvédőn körbe fekete gumicsík virított. Elég őrültnek néztek.

Egy, a benzinkútnál bulizó, öttagú román társaság cserélte ki nekem a jobb hátsót. Mivel kissé fáradtan dolgoztak a legények, nem rögzítették eléggé az emelőt, aminek az lett a vége, hogy konkrétan emberi erővel, értsd kézzel tartották az autómat, amíg a társaiknak sikerült végre kicserélni a Merci kerekét. Ezt legközelebb videóra veszem. Innen is, újra köszönöm a csapatnak a segítséget!

Kinwi a defektes történet előtt

Fura érzéseket vált ki belőlem ez a rendszeres blogolás. Az írás eddig is segített döntéseket hozni, világosabban látni, hova helyezzem a fókuszokat, miképp priorizáljak. És ami új élmény, a rendszeres írástól egyre jobban érzem a Why me? zarándoklat erejét.

Az elmúlt héten elindítottuk a Why me?-zarándoklat Facebook oldalát, ahol a zarándoklat részleteiről, az előkészületekről, a zarándoklat céljáról olvashattok. Ezzel párhuzamosan elindult a zarándoklathoz kapcsolódó Why Me? - európai zarándoklat Mercedes-Benzcel a társadalmi érzékenyítésért nevű fundraising kampányunk is.

Tudjuk, hogy sokan kérnek (a csapatunkban is van, aki rendszeresen, több online média működését is támogatja pénzbeli adományokkal), és most mi is így teszünk. Arra kérünk titeket, hogy támogassátok a Why me?-zarándoklat megvalósulását! A zarándoklat pénzügyi elszámolása transzparens. Minden adományt, támogatást, segítséget előre is köszönünk!

Bankszámlaszám: MagNet Bank 16200223-10101119-00000000

Külföldről: IBAN HU18 16200223-10101119-0000000000

Enbit még nem igazán mutattam be nektek. Lesz róla külön poszt is, miképp került hozzám, leinformáltan, baráti segítséggel, mit éltünk át majd' egy év alatt, de most olyan boldog vagyok a szombati versenyünk miatt, hogy muszáj elmesélnem nektek (ezért közlöm csak később a szlovák turné befejező részét).

Ha Kinwi szobrot érdemelne, akkor Enbi kettőt, egyet márványból, Stuttgartban. 25 éves, 4 évig volt német taxi, egy raklapnyi tulajdonos után került hozzám, kb. 1,5 millió kilométert futott. Minimális szervizköltséggel mentünk idáig 37 ezret. Kalandosan alakult át fekete-fehérré, nekem egyre inkább tetszik így. Kapott 300 turbódízel porlasztócsúcsokat, fel van húzva az adagolója, direktszűrőn át lélegzik, a fél lámpánál lévő lyukon kap hideg levegőt (én találtam, ki, szerelő haverom őrültnek nézett, de boldogan megfaragott egy törött lámpát e nemes célra). Három kipufogódobból egy van rajta, kellemesen mély így a hangja, nem üvölt, nem kormol. Bemérettem fékpadon: 65 pacit találtak benne, a 75-ből, nekem kevésnek tűnik. Mert nyomatékosabb, jobban pörög, automataváltó negyedikjében leforogja a 4800-at 155-ig. Ami fontosabb: harmadikban megy 110-et, ez nagyon fontos versenyen. Le van ültetve, bár az eleje még mindig magas. Előre versenyen vágott slickgumi megy fel, hátra sima, kizárólag száraz aszfaltra való. Nagyon hasznos kanyarokban, főleg ilyen gyenge motornál, meglepően szép kanyarsebesség érhető el vele. Kb. 100 kilónyi fölösleges súlyt sikerült belőle kidobálnunk. Mert sok kicsi sokra megy. 

Egész héten a versenyre készültem. Jártam autószerelő barátaimhoz, kinek, mire volt ideje, szépítgetni, olajat cserélni, kipufogózni. Fejben tanultam a pályát. Nem megyünk keresztbe, nem ralizunk, szigorúan pályázunk. Kívülről ez kevésbé látványos, viszont gyorsabb. Folyamatosan tanulom, tudom, miben kell fejlődnöm. Nagyon szeretem ezt a fókusz-érzést, lelkesít, koncentrálttá tesz. Közben imádkoztam száraz időért, mert nincs vizes gumim. Imám meghallgattatott. Még az is nekem kedvezett, hogy több balkanyar volt a pályán, mint jobb, a kézi vezérlésem miatt flottabbul tudok gyorsan, egy kézzel balra kanyarodni. Hülye dolog, de ez van.

Utolsó pillanatban lett szervizem is, ketten voltak olyan kedvesek és kijöttek a Merci-csoportból. Alapmunka - annyiból áll, hogy a pályára érkezés után és hazamenetel előtt kereket kellett cserélni, és ha lett volna valami amortizációs kaland, akkor improvizálnunk kellett volna (nem volt, Enbinek még a gépháztetejét sem kellett kinyitnunk a kintlét alatt). Szerencsére vittem egy nyomásmérős pumpát, nagy szükség volt rá, mert döglaposan vittem ki a slickeket, én hülye, így sok idő telt el, míg edzeni kezdhettem. Negyed órám maradt. Egyben nyomtam le három kört a verseny kezdetéig. Kicsikémnek meg sem kottyant. Impresszív volt.

Hideg volt, alig fagypont fölött. A 68-as rajszámot azért választottam, mert így 11 órára került sor az első rajtomra, ami az idő melegedése miatt, tapadási szempontból jobb a gumiknak. Különleges érzés várnom a rajt közeledtét. Tényleg beszűkül a külvilág, magamra és az autóra figyelek. Nem vagyok egy jó koncentráló manus, de ebben a közegben könnyen megy. Mert élvezem. Két éve állhatok ott rajtoknál, 1985 óta - első raliverseny-látogatásom óta álmodoztam róla -, ezért tölt el különös boldogsággal. Lassan elhiszem magamról, hogy autóversenyző vagyok, legalábbis; az egyik énállapotom alapján.

Itt kizárólag két ellenfelem van, önmagam és a stopperóra. Jót tett a három edzőkör, sikerült figyelnem kanyarbejáratoknál a minél későbbi fékezésekre, és a minél jobb ívek megválasztására, hogy tempósabban tudjak kijönni belőlük. Mind kulcskérdés ilyen gyenge motorral. De az autó elég stabil, a legstabilabb az eddigiek közül. És még van mit fejlődnie..

Többszörösen hátrányos helyzetűek vagyunk, mi ketten; egy nehéz, hosszú autó, nem kézi váltós, nem lehet rajtnál ötezernél eldobni a kuplungot, elvileg csak alapjáratról lehetne rajtolni, ami azonnal egy másodperc veszteség volna, ezért ki kellett kitalálnom valamit. Feltekertem az alapjáratomat a kézi vezérlésen kétezerre, ez fékezések után is jó, mert nem kell túl mélyről erőltetni a motort, másrészt így kompenzálok a rajtnál: üresben várom az indulást, nem pedig D-ben, féken állva, zöld lámpánál, háromezernél, berántom harmadikba, és nyomás. Kemény a váltónak, tudom, de a Mercié bírja és Gyula doktornál ott pihen a tarcsi darab, Kinwiből.

Jól sikerült az első kör. Mint a kisgyerek, amikor a szülinapi ajándékot bontogatja, oly izgatottan nyomkodtam a telóm, hogy lássam az frt.hu honlapján az azonnal látható köridőket. 3.11-et mentem, mivel más a pálya, csak arányaiban látom a többiekhez hasonlítva, de így is tudom, gyorsabb, mint korábban Enbivel, vagy legutóbb a Suzukival volt. Megérte vér, veríték, könnyek közt küzdenem, hogy pontosabb legyen az autó.

A második körre tovább gyorsultam, javítgattam a hibáimat, bár azzal kezdenem kell még valamit, hogy repkedek az ülésemben. Utána jött az ebédszünet. Nem szeretek versenyen normálisan ebédelni a pozitív stressztől összeszűkült gyomrom miatt, ezért általában csak csipegetek. Így is utolért a kajakóma. Már kezd viccesen tendenciózussá válni, hogy mindig a harmadik körben futom a leggyengébb időt. Most is így történt, ezen muszáj változtatnom a jövőben. Negyedik körre beült mellém Dani, akinek hálás vagyok, hogy kijött nekem szerelni. Akkorra jött meg a kedve. Megvallom, nem szeretem, ha versenyre utas ül mellettem, csak edzésen, mert minden tíz kiló súly számít. Most örültem neki - ő is, ahogy láttam -; és jobb időt mentünk az ominózus harmadiknál.

A végén mínuszolják a leggyengébb körünket. Meglett a várt végítélet. Abszolútban, 62 indulóból, 55 célba érkezőből 45. lettem, ami az eddig legjobb eredményem, jobb, mint amikor a 220 lóerős Mercimmel versenyeztem. Ladák közt 1600 cm3-ig, négy tizeddel lemaradva a második lettem volna. Nagyon boldog voltam. Úgy éreztem magam, mint egy műlábú, látássérült futó, aki a négyezer méteres futáson tíz ép testű versenyzőtársa előtt végez. A versenyt követő napok óta folyamatosan azon jár az agyam, miként tudunk Enbivel jobban gyorsulni, ezzel a 2000-es szívódízel motorral. Sikerülni fog.

Miért is jó autóversenyzőnek lenni? Nem tudom megmagyarázni. Csak azt érzem, ha ebbe mélyen belegondolok, elönti arcomat a nyugodt mosoly, ami ritka vendég a pofámon. Nekem erre a kérdésre Róna Péter 1981-es Autóversenyzők című dokufilmjének utolsó mondata adja meg a választ, Kristóf Tibor tolmácsolásában: „odagördülni a rajthoz, felvenni a bukósisakot és eljutni egy bennük vibráló dráma önmegvalósító katarzisáig…talán ezért csinálják”.

Talán. Mindenesetre, amikor köztük vagyok a pályán, boldog vagyok.

Köszönöm a fotókat Anda Irénnek, Kollár Attilának!

Elindultam az állítólagosan 500 méterre lévő uszoda felé, fürdőnacit is vittem magammal. (Reggeli ébredős zenének a Johnny bude dobry meghallgatása elmaradt, mert semmilyen adást nem lehetett befogni.) A biztonság kedvéért nem vettem fel a fürdőnadrágomat, hátha nem találom meg a vizet és egész nap csak lelkiismeretfurdalásként emlékeztetne arra, mi a francnak is van rajtam. Találtam egy csinos, akadálymentes épületet, körbejártam, persze kocsival - ki nem szállok feleslegesen -, megtudni, helyben vagyok-e. Szép hosszú szlovák írás virított rajta, kezdett gyanús lenni, ez nem Wellness & Spa… Sós gyógyvíz helyett sínek voltak, szóval megtaláltam a helyi vasútállomást.

Úgy döntöttem tovább megyek Galgócra, most nem akartam emberekkel találkozni, inkább élvezni a tájat. Bekapcsoltam digitális navigátoromat, kinek a hangja egyre inkább hasonlít az Égig érő fűből Fónay Mártáéra, a pletykafészek házmesternő karakterére. Rikács hang ide, rikács hang oda, azért segített helyes irányban haladnom. Legalább is odafelé.

Egész normálisan közlekednek errefelé, bár a követési távolság nekik sem a kedvencük, az mégis szembeötlő, hogy mintha jobban figyelnének egymásra. A szlovák autós folklór olykor megnevettet. Gurulok nyolcvannal az országúton, jön egy sima jobbkanyar, feltűnik egy akadály a padkán, egy keresztben álló öreg Honda, felbakolva. Szerelik, szétkapták az első futóművet. A fara kicsit belóg a kanyarba, igaz, gondosan odatettek egy háromszöget a lökhárítónak támasztva, hogy időben észlelhető legyen a rizsrakéta. Azon tűnődöm, a következő kanyarban fényezni is fognak?

Nyitrára, a megyeszékhelyre közeledve eldöntöttem, bemegyek egy szupermarketbe, Lidlből sok van errefelé. Havas rokiparkolót találtam, kerszékbe kiszállva nem volt könnyű, egy fiatal férfi segített is. Odabent nem voltak gurítható kosarak, így egy bevásárlókocsival kezdtem el balettozni, én ülök a kerszékeben és tologattam magam előtt. Mindent megoldunk! Közben fokozatosan fejleszthettem szlovák nyelvtudásom: megtudtam, hogy a helyiek a karfiolt karfiolnak nevezik. (Oké. Ez könnyű, de azt nagyon nem szeretném megtudni, hogyan kell kiejtenem helyi akcentussal: hogy bemelegedésszabályzó szelep). Végül más kaját vettem inkább, kiflit és körözöttfélét, amiről utólag kiderült, pikáns szalámis krém. De a pivo pulton nem nyúltam mellé, nem néztem a sört Mirindának, ráadásul csak 60 cent volt az 5,5 deci, fincsi szlovák nedű.

Végre elértem Galgócot. Nem vagyok egy irredenta csávó, de azért vágytam valami magyar nyelvű táblára, viszont csak szlovákul volt kiírva: Hlohovec. Ükapám vette fel nemesi előnévnek a Galgóczit, mondhatnám azt is, mint Ady; ott járhatott egy céda ősöm. Régóta vágytam rá, hogy ellátogassak ide. A település építészeti hangulata eléggé eklektikus, mintha a salgótarjáni szocreált mixelték volna Szentendre hangulatával. Galgóc közepén megpillantok egy katolikus templomot, kápolnával, gondoltam, kiszállok, körbejárom. Észrevettem a kapuján két emléktáblát, reménykedtem, rá van-e írva, hogy Galgóc, de nem volt. A főbejáraton a lépcsőkkel nem volt kedvem megküzdeni, és amúgy sem tűnt úgy, mintha nyitva lenne a templom. Szembejött velem két fiatalember, megdöbbenésemre köszöntek nekem. Otthon ez már csak falun szokás. Mondjuk Galgóc is egy "nagy falu" 21 999 fős lélekszámmal.

Hazafelé rám sötétedett, elfáradtam, így teljesen Márta nénire hagyatkoztam. Nekem fogalmam sem volt, merre járok, párszor ő is vakarta a fejét, újra is tervezte az útvonalat. Nem élveztem az utat, nem látok jól sötétben, esőben, szembejövő fényben. Dög lassan mentem. Hazaértem. Különös érzés otthonnak hívnom az ideiglenes szálláshelyemet.

Másnap talán a víz lesz az úr? Úgy tűnik, nem. Délután kettőre eldöntöttem, ma sem megyek uszodába, ezt a döntést megpecsételendő, kibontottam egy sört ideiglenes otthonkámban. (Mentségemre legyen mondva, ahogy hazaértem Magyarországra, "rohantam" egy uszodába, lehet, csak azért, hogy a lelkiismeretemet elcsöndesítsem.) A "ma sem úszunk döntésemben"-szerepet játszik, hogy van még némi víziszonyom, fogalmam sem volt milyen mély a medence, és most nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy sok segítséget kérjek. Ja, és hab a tortán: a sós fürdő után a bőröm érzékenysége miatt muszáj lenne egy zuhanyért is harcolnom. Ha több napot lehetnék itt, rávenném magam a kalandtúrára, így nem.

Most viszont jobb nekem ez a nyugi. Írnom jobb, előre és hátra tekintenem a jelenemből. Nagyon fontos logisztikai tapasztalatai vannak ennek a pici útnak az áprilisi nagy zarándoklat szempontjából. Terveztem, hogy kisebb (teszt)utakra elmegyek a zarándoklat előtt, ez volt az első, örülök minden tapasztalatának. Ha nem is kétnapi sós vízben lebegés, hanem egy nap galgóci kalandozás és egy nap írás volt a végeredménye ennek a kiruccanásnak, örülök, hogy eljöttem. A dokumentumírásnak, fotózásnak nagy hasznát veszem majd a Why Me? zarándoklaton.

(A hazaútról még ezen a héten jön a következő bejegyzésünk. Figyeljétek, olvassátok!)

Végre elkészült Enbi (a fekete Merci 124-esem), nagyon finom lett a tuning után, ígérem, arról bőven lesz még szó. Így, hogy az egyik Mercim feltuningolva, a másik (Pixwi) kalandképes, úgy döntöttem, elszököm a világ elől, egy helyes kis, szlovák-magyar faluba. Mert az a hír járja, ott finom sósfürdők vannak, az olyan meg jót tenne elhanyagolt testem karbantartásának.

Péntek délután jó későn sikerült elindulnom. Az utolsó percig mostam, imádkoztam a szárítás istenéhez, hogy legyen tiszta-száraz ruhám az útra. Lett. Igyekeztem a házat, cicákat „rendben” hagyni, a kedves szomszéddal leszerveztem, hogy gondjukat viselje, amíg nem leszek itthon, és közben… beeső telefonhegyek. Hiába no, az érzékenyítő aktivizmusból nem könnyű kiszállni pár napra.

Úgy döntöttem, végig a Duna-parton megyek Esztergomon át a párkányi híd felé. Nem olyan szürke, mint a rövidebb, de gyorsabb autópályán Tatabánya felé. Élvezni akartam a Dunát, bár nem láttam menet közben, hogy úszik el a dinnyehéj... Olyan jó volt izgulni, nyugodtan közlekedni, feltöltődni az érzéssel: végre úton vagyok. Vajon ilyen lesz a „nagy út” is? Vártam Esztergomot, az azt megelőző Duna-parti szakaszt Dömös után, aztán jött végre Párkány az egyszerű és mégis különleges hídjával. A hidak szimbolikája mindig megérinti a szívemet.

                                             Ez a fotó már Párkány után készült, szabadon...

Kíváncsi voltam a szlovák-magyar közlekedési kultúrára. A GPS rikácsoló hangját bekapcsoltam, bár olyan kietlen tájakon autóztam, hogy csak tízpercenként szólalt meg. Aggódtam is érte, él-e még? Egymás után jöttek a falvak, minden sebességkorlátozást betartottam, mint Gobbi Hilda a kocka Ladájával. Képes voltam ötvennel átmenni egy településen, nem kívántam magamnak eurós bírságot. Az utakat elég igényesen takarítják, a benzin drága: €1,20, gázolaj €1,10, hát nem fogok itt tankolni. A vasúti átjárók megleptek. Tízből kilencnél nincs lámpa, csak a kereszt és a stoptábla, tehát menj át akkor is, ha beláthatatlan a sínszakasz. Nem vagyok túlzottan szuicid hajlamú csávó, ezért eléggé óvatoskodtam.

Megérkeztem végre a célállomásomra, Bellegszencsére. Isten háta mögötti falvacska, szólt a GPS-rikkancs, ott a szállás balra. Helyes kis panzió, persze, ott jutott nekem hely, ahol megállni tilos. Kúl. Kiszállás, hátizsák hátra a kerszékre súlynak, ettől majdnem hanyatt billenek, mint a büdös bogár, némi olvadt jég, amúgy igényesen hótakarított udvar. Nincs nálam egy telefonszám sem, normális vagyok én, hogy idejöttem? Aztán megvan végre a recepció, látom ám: két lépcső vezet odáig, finom lesz ez! Már kellően vágytam a mosdó használatára, amikor sikerült találnom egy fickót a barátnőjével és kértem őket, segítsenek. Szlovákok voltak, magyarul nem tudtak, angolul is alig. “Fog ez menni, babám! Kérlek, segíts oda feljutni!” - hangsúlyoztam némi nonverbális, ráutaló magatartással. Megértette a férfi, háttal vitt a lépcsőn, profi! Nem hullottam ki.

                                                   PIXWI színével csodásan illeszkedik a tájképbe

Végre a recepción vagyok, ami már akadálymentes. Kedves hölgy fogad, a szállásfoglalásom oké, lesz kaja is, sör is, a dohányosokat sem internálják. Megnyugtató. “Merre van a szobám?” - kérdem magyar-angol átmenettel. “Ja, a szállás? Az kint van az udvarban, lent. Khmmm... menjünk ki!” És megint ott figyel az előző két lépcső. Yesss! Nézi szegény recepciós hölgy, lemegyek-e egyedül? Fogalma sincs, hogyan segítsen. Én meg lementem: székből “kiugrom”, lépcsőn lemászom, széket lerántom a lépcsőkön, ötkilós hátizsák lehullik, szék hanyatt, övtáskám valahol. Amiben volt egy frissen vadászott sör, persze kilyukadt és kellemesen szivárgott az iratokra. Mintha egy Örkény egypercesben lennék. Éreztem már, finom napok várnak rám. Beültem ügyesen a kerekesszékembe, lyukas sört magam mellé teszem, én ezt el nem engedem, én vadásztam le az imént a recepción, igaz a fele a lábamra folyt, de a felét megmentettem! Autóba visszapakolás, jégen mankózva, térden járkálva tudtam beülni a kormány mögé, a hölgy kedves volt, vitte a hátizsákom. Aztán Pixwivel lementem a tényleges szállásomhoz, ami kb. 80 méterre esett. Micsoda kaland ez nekem!

Illetve mentem volna, ha a Mercim indult volna. Leállt kétszer. Igen vacak a K-Jetronic bemelegedés-szabályzója, megígértem Pixwinek, egy hónapon belül kicseréltetem. Harmadikra végre beindult. Lent parkolok, olvadt jégtükör, mankóval ez ismét igen finom, amíg kiszedem a kerszékem a hátsó ülésről, térdelve, csúszkálva. Atomszívás volt. Szállásadóm kedvesen magyaráz: “Annyit sóztam ma már.” Végre benne ülök a székben, örülök, de addigra már úgy néztem ki, mint aki az elmúlt két órában vérre menően rögbizett. A szálláshoz vezető gyalogút viszont igényesen takarítva. Megvan a szobám! Elképesztően igényesen akadálymentes. Konyhapult mosogatóval, bő húszcentivel lejjebb. Én ilyet még Chicagóban sem láttam. Fürdőszoba is király, de azért "biztonság kedvéért" letörtem a WC deszkát.

                           Íme, a konyhám, a kb 80 cm magas pulttal, éppen rám szabva

Kapok finom rántott szeletet vacsira, a recepciós hölgy hozza, ő ajánlotta fel a plusz szolgáltatást (az ebédlőbe ugyanis 25 lépcsőn keresztül lehet bejutni, ami nekem 25 kis harc egyenként a lépcsőkkel), elképesztően jó szobában tálalva. Nagyra értékeltem az "akadálymentes vacsorát", megköszöntem, ő pedig örült a ház nevében. Megérkeztem. Még nem tudom hová, de jót tesz nekem ez a szokatlanság. Legalább találkozom önmagammal.

Szlovák másnap

Finom reggelin vagyok túl, slovenská ham & eggs… szobámban tálalva.  A recepciós csajnak nem tűnt fel, hogy megállapodásunk ellenére bent cigiztem, a szokás rabjaként polgári engedetlenkedtem. Jó későn feküdtem le, most lustulok, lazulok, lépdel az idő.

Azért van itt némi szürrealitás. Este, amikor nyitott szobaajtónál YouTube-ról üvöltettem az Iron Maident, megjelent a teraszomon egy csávó, egy szál törülközőben rohangálva, nulla fokban. Mintha be lett volna tépve. És még én szemérmeskedtem, hogy alsónadrágban cigiztem korábban az ajtóm előtt. Volt még egy éjjelbe hajló istenverte chat konferenciám a társaimmal. Úgy vagyok már lassan, szétverem a telefonom (mint Coelho a Zahírban), hogy végre egyedül lehessek. A szavaimmal akarok lenni - csónakázni a gondolatok óceánján-, édes konfliktusban. Furcsa, de kicsit örülök, hogy nincs velem a hat macskám. Mint egy családapa, aki a suhancai nélkül nyaralhat. Élvezem, hogy a betűim teremtette világ olyan, mint amilyennek én akarom tapasztalni. Én vagyok Lucifer és Ádám egyszerre.

Hamarosan elindulok csavarogni és nem tudom, van-e kedvem bemenni abba az uszodába, bár a testemnek megígértem.  Harc az elemekkel, míg bejutok a vízbe. Ez jobban fáraszt, mint 100 km szerpentin Pixwi babámmal. Autózgatni vágyom, helyi rádiót üvöltetve, szlovákul a Johnny Be Goodot, az autómban lenni jó, komplett otthont teremt nekem. Mert Mercim a házam…

Újév van. Nekem ez az évkezdet azért is becses, mert az idei év második negyedében indul a zarándoklatom. Különös, megható érzés egyben, ahogy halad a megvalósulás útján. Fokozza bennem a befelé fordulás igényét, talán ezért sem jelent meg hosszabb ideig poszt. De most újra hetente jelentkezni fogok! (Számítottam rá, hogy az írás olyan lesz számomra, mint egy hullámlovaglás, feldob, majd a mélybe visz, van, amikor intenzíven jön a szó és elrepít, van, amikor bennakad, és földhöz vág és nem jön ki egy betű se belőlem. Rendjén van ez így. Nem szabad sietni.)

Karácsony körül is rengeteget autóztam ügyeim miatt két, szeretett Mercimmel, és olyan jó, amikor hatalmába kerít az az érzés, mintha már úton lennék valahol Európában. Éppen ahogy anno a képzeletbeli úti képpel indítottuk el ezt a blogot. Varázslatos, lelassul a vidéki táj, az elém vágó, nem indexelők nemigen cseszik fel az agyam, mert magával ragad az áramlás. Ezért is tervezzük úgy az utat, hogy bő 90%-ban országutakon megyek majd, nem autópályán, hogy élvezhessem a helyi hangulatot, hogy lassabban hasson rám a tér és az idő.

Kicsit félek, ahogy közeledik a „rajt” ideje. És ez inspirál. Eszembe jutott minap az egyik kedvenc filmem, a Casablanca egyik karakterének mondata: “A félelemre a legjobb gyógyír a veszély.” Tudom, ez a mondat végigkísér majd zarándokutamon és az idén rám váró versenyzési kalandokban.

Bizonyos, hogy ez a két autós “projekt” döntően meghatározza majd az idei évem. Ebben megerősítenek az apró kis véletlenek, amik utolérnek. Megállok például minap a Kossuth téren, és kiszállás közben (“a hátsó ülésről egyik kerék ki, fel a kerekesszékre, aztán másik kerék ki, fel a kerekesszékre” című napi balettszámom adom elő éppen), amikor rám köszön egy ismeretlen ifjú arc: “Ááá! Mercim a lábam? Olvasom, hajrá!” Zavartan örültem, a köszöntésének. Vagy amikor tegnap mentem hazafelé Dabasra, dögfáradt nyugalommal az Üllői úton, pirosnál rám köszönnek: “FRT? Indulsz a következőn? Gratulálok!” Meghatódva, boldogan mosolyogtam vissza, mondván: “Remélem, igen!”. Ezek az apró történések megerősítenek abban, hogy érdemes és kell csinálni, bármely nehézség árán is, alázattal, nemcsak magamért. Köszönöm nektek ezeket a visszajelzéseket! Mert összeköthet mindnyájunkat, érzékenyít és integrál. És megváltoztat engem.

Újévi fogadalmak

Nehezen bánok velük. El is szoktam tőlük. Állítólag az újévi fogadalmak 10%-a valósul csak meg, januárban tele vannak az edzőtermek, de márciusra már csak lézengenek a termekben a népek. Na ilyen volt, amikor megvettem Pixwit és megfogadtam, hogy nem használom földúton. Aztán, ahogy leesett a hó, muszáj volt örömködve kipróbálni vele a havas driftelés szépségeit. Elvégre sperrdiffis kisautó, úgy megy a hóban, mint egy tank. Mégis teszek egy fogadalmat, amit igen könnyen számon lehet kérni rajtam. Sok szép visszajelzést kaptunk itt a blog.hu-n, kommentekben is és idén minden kommentre válaszolni fogunk! (Könyörgöm, ne küldjetek ránk trollokat!)

                                                                    A fekete ENBI fehérlik

Újévi örömök

Az én édes kis Merci 200 dízelem, a fekete-fehér Enbi picit megváltozik. Meglepetésnek szánom a részleteket, de annyit elárulok, fickósodik a motorja. Hétvégén verseny vár rá, ha lesz alkalmas gumim. A pálya vezetése megkívánja, hogy a jó eredmény érdekében képes legyen harmadikban 120-szal menni, nem kínlódva, ami szép teljesítmény lesz tőle. Az enyhe tuning és a verseny után erőbemérésre megyünk, aminek eredményét izgatott kíváncsisággal várom. A részletekről természetesen beszámolunk róla itt és a Facebook-oldalunkon is.

Kedves Olvasóink! Boldog, szép új esztendőt kívánunk nektek és legyetek velünk idén is!

November végén lettem ötven éves és barátaimtól olyan meglepetés szülinapi bulit, illetve ajándékot kaptam (na jó, kicsit sejtettem valamit, már csak a kerek évforduló miatt is), amiről minden ember, és minden Merci-rajongó csak álmodhat. A kedvenc dobostortámat, a közepén ehető fotóostyával, a képen pedig a verseny dízel-Mercim. név szerint. Enbi, ahogy versenysisakban a pályán rójuk a köröket. Ezt a Mercimet szó szerint megettem, megettük a barátaimmal, de volt másik Mercim is, amit szintén „elfogyasztottam”.

Sokáig ódzkodtam a dízel Mercedesektől, így az első kettő benzines is lett. Furcsamód azért tartottam tőlük, mert valóban az a baj velük, hogy túl jók, és ezzel visszaélnek a kelet-európai tulajdonosok; kötelező szervizek nélkül addig nyüstölik őket, amíg az autók ülősztrájkolni nem kezdenek.

Amikor anyagi recesszióm kezdődött, csökkentenem kellett a benzinesbenz-használatot. Életem súlyos tévedéseként lett két VW-em; egy benzines Polóm és egy TDI Golfom. Rettenetesen megbántam mindkettőt, olyan volt a Golf a Mercedes 124-es után, mint egy fakerekű csacsifogat. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy vezeklésképp hétköznap spórolok a TDI-vel (mindenki mondja, milyen jó és gyors, akkor nekem is beválik), elvégre szerettem én már Golfot, hátha ezt is fogom, ünnepnapokra meg előveszem az imádott 320-ast. Bírtam egy ideig ezt a csiki-csuki állapotot, majd feladtam. Az igazsághoz hozzátartozik, azért is utáltam meg a TDI-t, mert háromajtós volt, ezért tortúra volt beraknom a kerszékemet és borzalmasra sikeredett benne az átalakítás, állati nehéz volt vezetni, mind biztonsági mind kényelmi szempontból egyszerűen rossz volt.

Megváltam mindkettőtől - egyiktől könnyű, másiktól vérző szívvel, s döntöttem: dízel Mercedes-Benz-időszak jön. Sokáig kacérkodtam egy 201-es Baby-Benzcel, addig tököltem, míg megvették előlem, de végül csak nem bírtam ki és megint 124-es lett belőle. Belépett az életembe Kinwi, a 29 éves, kissé viharvert 200-as dízel Mercedes-Benz. Egyedül vettem őt is. Amikor haverommal érte mentünk elvinni, csak annyit mondott: „Jézusom Péter, mit vettél már megint?” 130 ezer forint körül fizettem érte, hibás adagolóval, meglehetősen rohadt kasznival, csúszó automataváltóval (de erről lesz még szó) és borzalmas fékkel. Tízből nyolc ember azonnal bontóba vitte volna, egy szétbontotta volna donornak, egy pedig megvette volna. Én. Megvettem, beleszerettem.

Nem túl sok pénzből összeraktuk. De „hatott az átok”: mivel nem próbálhattam ki vásárlás előtt az autót, nem vihettem el próbaútra (csak akkor, amikor már beépítették számomra a kézivezérlést), csak használat közben tapasztaltam meg, hogy üzemmelegen csúszik a váltója. Ezután még 25 000 km-t ment így, még egy versenyt is kibírt... (Fun fact: volt egy kettes Golfom, aminek szintén csúszni kezdett a váltója, de az 3 kilométeren belül megállt egy Auchan-turné után, hazafelé, dugig áruval. Stuttgart és Wolfsburg között van némi különbség!)

Amikor Kinwi váltója már horrorisztikusan csúszott - olykor már a csuklós buszok is lehagytak - elmentem a XVII. kerületbe, a Ferihegyi úton túlra, Gézához, az automataváltó-mágushoz. Áldassék a neve! Annyit segített már nekem az elmúlt közel két évtizedben – átrendezte a vákuumcsöveket a váltóban, levette a vákuumot a lamellákról, ami drasztikus, de hasznos megoldásnak tűnt. Szerintem Stuttgartban elsírták volna magukat az alkotók. A nagy varázslat után sokat javult a Benzem, bírta még a munkát és két versenyen is becsülettel helytálltunk. Tudtuk, hogy végül úgyis kell egy új váltó, így megoldásként kapott egy bontott darabot 37 ezerért (halkan mondom: Suzuki-automataváltót 50 ezer forint alatt nem kapni) és még további 5000, kedves kilométert töltöttünk együtt.

Szakadt állapota ellenére hozta a Mercedes-érzést, egész gyors volt, 150 volt a végsebessége, 0-ról 100-ra 20 másodperc alatt gyorsult (ezzel 29 évesen hozta a gyári követelményt). Bő 1 500 000 km volt ekkor a motorjában. Amikor porlasztócsúcsokat kellett dörzsárazni és cserélni (ami relatíve nem vészes költség), rájöttünk, hogy megadta magát a kaszni. Azért lóg aszimmetrikusan az eleje, mert leszakadt az egyik doblemez és már nem volt értelme megjavítani. Egy év után megpecsételte kapcsolatunkat a fájó racionalitás: Kinwit szétbontottuk alkatrésznek, lelke másik dízelemben, Enbiben él tovább.

Meg kell fogalmaznom valamit, ami az első fejezet óta jár a fejemben, de még nem tudtam szavakba önteni. Számomra a „Merciség-kultusz” leginkább nem az autókról szól. Számomra szimbólum és szemlélet: elegáns, sportos, letisztultan konzervatív. A valóságom, szubjektív világom érzékeny vetülete. Öreg Merci tulajdonosának lenni nem ritkán számkivetett érzés. Túl sok előítélet kering a tág környezetemben az ilyen autókról. Talán ezért is élvezem? Pláne kétszeres mozgássérültként? Már hozzászoktam az előítéletekhez? A vén dízel Mercikkel kapcsolatban mindig megkapom a mantrát: „neked egy olcsó, fiatal, kicsi autó kell. Legyen üzembiztos, nem egy ilyen drága dög, egy csatahajó!” „De miért?” – kérdem én.

Hiszen, íme a számok: Enbi, akinek fotója az alábbi csodás tortán látható, 25 évesen, 30 000 teljesített kilométer után, 2018. áprilistól mostanáig, olajcserék és két, használt izzítógyertya cserével, bármely hidegben pöccre indul. Drága? Forintban és ráfordított időben: nem. Élményben, biztonságban, oldtimer Merci-életérzésben: igen. Nekem drága kincs.

Szándékom szerint, ahogy a blog folyama hömpölyög tovább, vissza-visszatérek majd korábban felvetett, félbehagyott témákhoz. Így van ez most is. Az autóvásárlásról, autóátalakításról szólok egy "eltérő" ember szempontjából.

Sokszor néztem, foglalóztam, vettem már egyedül autót. Nem tudok vitatkozni azzal a felmerülő vélelmezéssel, hogy ez nem túl bölcs döntés. De én makacs vagyok, és nemigen szeretem azt az életérzést, amikor muszáj elhívnom egy barátomat efféle szeánszra. Taktikázom, hogy csak egyszer hívjak valakit, akkorra, amikor már biztosan megveszem az autót és el kell hoznunk. Nem kérek könnyen.

A magamfajta testi-lelki autófüggőnek igen rossz érzés, hogy a vágyott autót a tulajjal való találkozás alkalmával nem tudja személyesen próbaútra vinni. Nincs a személyemre átalakítva, ami a vásárlás után még lassan múló heteket vesz igénybe. Ezért a megérzéseimre tudok hagyatkozni, ami kockázatos dolog, különösen akkor, ha beszippant az autó lelke. Rossz alkusz vagyok, nem bírom azt az idegi sakkjátszmát, ami addig zajlik, amíg a két vételár-álláspont eggyé nem olvad. Leginkább azért, mert ébred bennem a félelem, hogy a vágyam tárgya nem lesz az enyém. Ezért fordult már elő, hogy más embernek könnyebben segítettem autót vásárolni, mint önmagamnak. 

Az elméleti szaktudásom megvan ahhoz, hogy profi vásárló legyek, ízig-vérig ismerem a vágyott autót, tudom milyen kérdéseket kell feltenni, tudom mit kell megnézni az adott járművön. Nem csoda, hisz autószerelők, autóversenyzők között nőttem fel, ragadt rám az információ, mint zoknira a bogáncs. Mindig vágytam rá, hogy a fizikai munkákat is elvégezhessem az autóm körül. Ez sokáig így is volt, de jó ideje már egy kerékcsere sem megy egyedül, s ezt lassan elfogadtam.

Harmincegy év alatt tizenöt olyan autóm volt, amit vezethettem is. Mindegyiket át kellett alakítani, az első 5 csak pedálhosszabbítást igényelt. Viszont a 15 autó összesen 3 brandből adódott össze: Polski-Fiat (abból is csak a 126p), Volkswagen és Mercedes. Nem kizárólag az érzelem játszott szerepet a márkahűség kialakulásában, hanem a praktikum is: a háromféle autófajta csak háromféle különböző átalakítószettet igényelt. Amik - főleg a kézivezérlések - viszonylag könnyen átszerelhetőek egyik autóból a másikba. Így viszont sok vágyott autómárka kimaradt az életemből: Zsiguli, Mini, BMW. Bocsánat mercis barátaim, ne tagadjatok ki ezért az coming-outért!

Na jó, végül a BMW-ről szakértő ismerősök sikerrel lebeszéltek a szervizigény emlegetésével. De kispolszkis korszakomban továbbra is vágytam a Zsigulira.

Egy kedves pszichológusomnak volt számomra egy fontos mondása: a praktikum megöli a lelket. Végtelenül egyetértek vele. A praktikum lelkem ellen irányuló gyilkosság kísérlete eredménytelen volt, mert a Zsiguli iránti vágy transzformálódott bennem a Mercik képére, a bennük manifesztálódó státuszszimbólumokkal: a hátsókerék meghajtással és a sperrdiffivel. Mikor Pixwit, a kombi-zarándok Mercit nemrég megvettem, nem próbálhattam ki. Rossz érzés volt. Az extulajnak honosítási problémái adódtak vele, ezért hetekig várnom kellett rá. Amikor végre hozzám került, gyorsan eltoltuk Enbi, a fekete-fehér akkori Mercim átalakítását, mert már nem bírtam magammal, vezetni akartam és végre átélni azt a gyönyörűséget, ami árad belőle. Meg is történt, úgy vagy 500 kilométerig. Szegényt meggyötörte az öreg, sokat állt autók rossz szelleme és elromlott benne a K-Jetronic befecskendezőrendszer. Nagyon komolynak tűnt a hiba, kiderült, hosszú hetekig nem lehet majd használni a "vadi új" autót.

"Hogyan fogok így most járni?" - kérdezhettem volna Dr. Bubót. "Pórul" - válaszolta volna teljes joggal.

Ott álltam két autóval, fájó szívvel és kissé mozgásképtelenül - mert nekem tényleg Mercim a lábam -, az új, üzemképtelen autómban a kormány-átalakításom (húzom-gáz, tolom-fék), a működő fekete-fehér Benz pedig éppen normál testűekre szabva. Ismét mentem Gyula doktorhoz. "Légyszi-légyszi, szereld vissza a régibe a kormány-átalakítást, hogy mozogni tudjak!" Ő egy halvány káromkodást elmormolva, de szó nélkül átrakta. Egy héten belül másodszor.

Ilyen ez a popszakma! 

Ebben a részben kivételesen egy szó sem esik a Mercikről. A Why Me? -  Európai zarándoklat Mercedes-Benzzel a társadalmi érzékenyítésért nevű projekt, a továbbiakban egyszerűen: "Why me? zarándoklat" második és talán a legmélyebb témájáról szeretnék beszélni nektek. A sérült emberek holokausztjáról a II. világháborús időszakban.

Tudat alatt mindig égett bennem ez a téma. Vonzott, féltem tőle, ignoráltam, bagatelizáltam. De egy éve biztosan érzem magamban, hogy tudni akarok róla minél többet, amit csak lehet, személyesen, élmények alapján. Ha már testem kétszeresen sérült és ezen bélyegeket egész életemben viselem. De nekem nem elég, hogy online kutassak az íróasztalom mögül! Látni akarom személyesen a táborokat, a pszichiátriai intézeteket, beszélgetni helyi szakértőkkel, és ha lehetséges, az érintettek rokonaival is, mindenkivel, aki a témában releváns személynek számít.

      Fogyatékos, nem zsidó áldozatok.                              A megsemmisített mozgássérültek segédeszközei.

Üvölteni a tehetetlen csodálkozástól, hogy miért nem tárták fel ezt a tragédiát az elmúlt több mint hét évtizedben, pedig feldolgozva látva, vagy a fejünket a homkba dugva is erős hatása van jelenünkre e történelmi traumának.
Mindenkiére. Az enyémre.

Már nem neheztelek amiatt, hogy az elmúlt 73 évben nem övezte kellő figyelem ezt az emberirtást. Több mint 250 ezer áldozatét. Nincs emléknapjuk. Hadamarban - az egyik központi pszichiátriai intézetben -1941-től aktív eutanáziával és alagsorban működő gázkamrákban ölték meg a „német faj” agyrémelméletébe nem illő, sérült embereket, és csak 2003-ban kezdték el ápolni az áldozatok sírjait.

Eugenika. A genetika Mengele által torzított, negatív ága, amely a születés után kívánta az „emberi fajt nemesíteni”, nem ritkán halálos kísérletekkel és likvidálással. Az eugenika pozitív ága háború után, főleg az Egyesült Államokban népszerű tudományág maradt. Célja a terhesség alatt kimutatható nem szokványos, sérült testű, értelmű magzatok meg nem születése. Ezzel nemesítendő az emberi fajt.

Kérdem én, miért baj az egy fejlett szociális rendszerrel rendelkező társadalomnak, ha nem szokványos tulajdonságokkal, adottságokkal rendelkező férfiak, nők és más neműek születnek és színesítik azt, ezzel is erősítve a szolidaritást és az empátia fejlődését egyéni és társadalmi szinten egyaránt?

Kérdem én, miért ragaszkodunk kizárólag a hasonlóhoz, miért nem vagyunk empátiával kitömötten kíváncsiak a tőlünk eltérő életsorsokra, mikor fog a társadalom széles rétegeiben megjelenni a különbözőségek tisztelete, mint alapérték? 

Keressük a válaszokat, keressük a megoldásokat.