Végre elkészült Enbi (a fekete Merci 124-esem), nagyon finom lett a tuning után, ígérem, arról bőven lesz még szó. Így, hogy az egyik Mercim feltuningolva, a másik (Pixwi) kalandképes, úgy döntöttem, elszököm a világ elől, egy helyes kis, szlovák-magyar faluba. Mert az a hír járja, ott finom sósfürdők vannak, az olyan meg jót tenne elhanyagolt testem karbantartásának.

Péntek délután jó későn sikerült elindulnom. Az utolsó percig mostam, imádkoztam a szárítás istenéhez, hogy legyen tiszta-száraz ruhám az útra. Lett. Igyekeztem a házat, cicákat „rendben” hagyni, a kedves szomszéddal leszerveztem, hogy gondjukat viselje, amíg nem leszek itthon, és közben… beeső telefonhegyek. Hiába no, az érzékenyítő aktivizmusból nem könnyű kiszállni pár napra.

Úgy döntöttem, végig a Duna-parton megyek Esztergomon át a párkányi híd felé. Nem olyan szürke, mint a rövidebb, de gyorsabb autópályán Tatabánya felé. Élvezni akartam a Dunát, bár nem láttam menet közben, hogy úszik el a dinnyehéj... Olyan jó volt izgulni, nyugodtan közlekedni, feltöltődni az érzéssel: végre úton vagyok. Vajon ilyen lesz a „nagy út” is? Vártam Esztergomot, az azt megelőző Duna-parti szakaszt Dömös után, aztán jött végre Párkány az egyszerű és mégis különleges hídjával. A hidak szimbolikája mindig megérinti a szívemet.

                                             Ez a fotó már Párkány után készült, szabadon...

Kíváncsi voltam a szlovák-magyar közlekedési kultúrára. A GPS rikácsoló hangját bekapcsoltam, bár olyan kietlen tájakon autóztam, hogy csak tízpercenként szólalt meg. Aggódtam is érte, él-e még? Egymás után jöttek a falvak, minden sebességkorlátozást betartottam, mint Gobbi Hilda a kocka Ladájával. Képes voltam ötvennel átmenni egy településen, nem kívántam magamnak eurós bírságot. Az utakat elég igényesen takarítják, a benzin drága: €1,20, gázolaj €1,10, hát nem fogok itt tankolni. A vasúti átjárók megleptek. Tízből kilencnél nincs lámpa, csak a kereszt és a stoptábla, tehát menj át akkor is, ha beláthatatlan a sínszakasz. Nem vagyok túlzottan szuicid hajlamú csávó, ezért eléggé óvatoskodtam.

Megérkeztem végre a célállomásomra, Bellegszencsére. Isten háta mögötti falvacska, szólt a GPS-rikkancs, ott a szállás balra. Helyes kis panzió, persze, ott jutott nekem hely, ahol megállni tilos. Kúl. Kiszállás, hátizsák hátra a kerszékre súlynak, ettől majdnem hanyatt billenek, mint a büdös bogár, némi olvadt jég, amúgy igényesen hótakarított udvar. Nincs nálam egy telefonszám sem, normális vagyok én, hogy idejöttem? Aztán megvan végre a recepció, látom ám: két lépcső vezet odáig, finom lesz ez! Már kellően vágytam a mosdó használatára, amikor sikerült találnom egy fickót a barátnőjével és kértem őket, segítsenek. Szlovákok voltak, magyarul nem tudtak, angolul is alig. “Fog ez menni, babám! Kérlek, segíts oda feljutni!” - hangsúlyoztam némi nonverbális, ráutaló magatartással. Megértette a férfi, háttal vitt a lépcsőn, profi! Nem hullottam ki.

                                                   PIXWI színével csodásan illeszkedik a tájképbe

Végre a recepción vagyok, ami már akadálymentes. Kedves hölgy fogad, a szállásfoglalásom oké, lesz kaja is, sör is, a dohányosokat sem internálják. Megnyugtató. “Merre van a szobám?” - kérdem magyar-angol átmenettel. “Ja, a szállás? Az kint van az udvarban, lent. Khmmm... menjünk ki!” És megint ott figyel az előző két lépcső. Yesss! Nézi szegény recepciós hölgy, lemegyek-e egyedül? Fogalma sincs, hogyan segítsen. Én meg lementem: székből “kiugrom”, lépcsőn lemászom, széket lerántom a lépcsőkön, ötkilós hátizsák lehullik, szék hanyatt, övtáskám valahol. Amiben volt egy frissen vadászott sör, persze kilyukadt és kellemesen szivárgott az iratokra. Mintha egy Örkény egypercesben lennék. Éreztem már, finom napok várnak rám. Beültem ügyesen a kerekesszékembe, lyukas sört magam mellé teszem, én ezt el nem engedem, én vadásztam le az imént a recepción, igaz a fele a lábamra folyt, de a felét megmentettem! Autóba visszapakolás, jégen mankózva, térden járkálva tudtam beülni a kormány mögé, a hölgy kedves volt, vitte a hátizsákom. Aztán Pixwivel lementem a tényleges szállásomhoz, ami kb. 80 méterre esett. Micsoda kaland ez nekem!

Illetve mentem volna, ha a Mercim indult volna. Leállt kétszer. Igen vacak a K-Jetronic bemelegedés-szabályzója, megígértem Pixwinek, egy hónapon belül kicseréltetem. Harmadikra végre beindult. Lent parkolok, olvadt jégtükör, mankóval ez ismét igen finom, amíg kiszedem a kerszékem a hátsó ülésről, térdelve, csúszkálva. Atomszívás volt. Szállásadóm kedvesen magyaráz: “Annyit sóztam ma már.” Végre benne ülök a székben, örülök, de addigra már úgy néztem ki, mint aki az elmúlt két órában vérre menően rögbizett. A szálláshoz vezető gyalogút viszont igényesen takarítva. Megvan a szobám! Elképesztően igényesen akadálymentes. Konyhapult mosogatóval, bő húszcentivel lejjebb. Én ilyet még Chicagóban sem láttam. Fürdőszoba is király, de azért "biztonság kedvéért" letörtem a WC deszkát.

                           Íme, a konyhám, a kb 80 cm magas pulttal, éppen rám szabva

Kapok finom rántott szeletet vacsira, a recepciós hölgy hozza, ő ajánlotta fel a plusz szolgáltatást (az ebédlőbe ugyanis 25 lépcsőn keresztül lehet bejutni, ami nekem 25 kis harc egyenként a lépcsőkkel), elképesztően jó szobában tálalva. Nagyra értékeltem az "akadálymentes vacsorát", megköszöntem, ő pedig örült a ház nevében. Megérkeztem. Még nem tudom hová, de jót tesz nekem ez a szokatlanság. Legalább találkozom önmagammal.

Szlovák másnap

Finom reggelin vagyok túl, slovenská ham & eggs… szobámban tálalva.  A recepciós csajnak nem tűnt fel, hogy megállapodásunk ellenére bent cigiztem, a szokás rabjaként polgári engedetlenkedtem. Jó későn feküdtem le, most lustulok, lazulok, lépdel az idő.

Azért van itt némi szürrealitás. Este, amikor nyitott szobaajtónál YouTube-ról üvöltettem az Iron Maident, megjelent a teraszomon egy csávó, egy szál törülközőben rohangálva, nulla fokban. Mintha be lett volna tépve. És még én szemérmeskedtem, hogy alsónadrágban cigiztem korábban az ajtóm előtt. Volt még egy éjjelbe hajló istenverte chat konferenciám a társaimmal. Úgy vagyok már lassan, szétverem a telefonom (mint Coelho a Zahírban), hogy végre egyedül lehessek. A szavaimmal akarok lenni - csónakázni a gondolatok óceánján-, édes konfliktusban. Furcsa, de kicsit örülök, hogy nincs velem a hat macskám. Mint egy családapa, aki a suhancai nélkül nyaralhat. Élvezem, hogy a betűim teremtette világ olyan, mint amilyennek én akarom tapasztalni. Én vagyok Lucifer és Ádám egyszerre.

Hamarosan elindulok csavarogni és nem tudom, van-e kedvem bemenni abba az uszodába, bár a testemnek megígértem.  Harc az elemekkel, míg bejutok a vízbe. Ez jobban fáraszt, mint 100 km szerpentin Pixwi babámmal. Autózgatni vágyom, helyi rádiót üvöltetve, szlovákul a Johnny Be Goodot, az autómban lenni jó, komplett otthont teremt nekem. Mert Mercim a házam…